Kenyatta-napi ünnepség

1996. október 19., szombat

Hogy mik nem történnek velem. Itt ülök Nairobi mellett egy campingben, a teherautóra várva, amivel 3 hétig fogok utazgatni. Már itt kellene lenni az autónak és az útitársaknak is, de egyelőre mindenki késik. Az utazási irodát - Africa Explored - az előző utamon ajánlotta két ausztrál lány, kértem prospektust tőlük, és szimpatikusnak tűnt a dolog. Tavaly, amikor Mexikóba mentem, törölték a járatom, így egy nap késéssel érkezve kellett utolérni a csoportot. Most én jöttem időben, viszont a csoport késik, talán holnap érkeznek. De ez most csak mázli, mert így nem fogunk holnap indulni, és így lesz egy napom Nairobiban. A repülőgépen az utolsó pillanatig úgy tűnt, egyedül ülök majd a hármas ülésen, és gondolatban már jólesően elnyújtóztam rajtuk. De az utolsó felszálló pont mellém ült le. A csalódottságomat kissé enyhítette, hogy egy jóképű fiatalember volt az illető. És mint kiderült, ő is Africa Explored utas, csak nem az én utamra jön, hanem egy másikra. Jó volt, hogy találkoztunk, mert ő már tudta, hogy törölték a járatot, amivel a két csoport nagy része jön, így nem szobroztam a nairobi repülőtéren feleslegesen, hanem eljöttünk ide a campingbe. Délután aztán bebuszoztunk a városba. Előtte egypáran nagyon riogattak minket, hogy ne menjünk be a városba, mert mindenkit kirabolnak, de ilyen alapon otthon is maradhattam volna videón nézni Afrikát. Nem lett semmi gond, és jót beszélgettem egy asszonnyal, aki miután meghallotta, hogy Magyarországról jöttem, lelkesen mesélte, hogy járt ott. Nővérként dolgozik, és gyógyszereket vásároltak Pesten. Este aztán összehaverkodtunk a bárban dolgozó Chris nevű pincérrel, jót játszottunk (darts). Chris meghívott minket holnapra magával, a stadionban lesz valami nagy hepaj, Kenya nemzeti ünnepe, a Kenyatta-day.

1996. október 20., vasárnap

Kenyatta Kenya első elnöke volt a függetlenség után, és október 20. a bebörtönzésének évfordulója. Nem értem, miért nem inkább a szabadon engedését ünneplik, de hát ez az ő dolguk. A 11 órás kezdés előtt már másfél órával elsétáltunk a stadionba jó helyet foglalni. A kb. 30-40 ezres tömegben rajtunk kívül egy fehér arcot sem láttam, csak a gépen megismert ausztrál srác (John) és én ríttunk ki a tömegből.

Amíg vártunk, Chris mesélt magáról. Ő is a kamba törzshöz tartozik, mint az a Tito nevű taxis, aki tegnap a reptérről a szállásra vitt minket. Kérdeztem, hogyhogy nincs semmi törzsi feszültség Kenyában. Miért lenne - kérdezett vissza. Semmi értelme harcolni. Hm. Végül is igaza van, kár, hogy ezt a szomszédban nem tudják. Egyszer csak megláttam egy piros ruhás társaságot. A maszájok - mutatott rajuk Chris. Megbabonázva néztem őket. Annyira gyönyörűek voltak. Fogtam a fényképezőgépet és becserkésztem őket. De nem kellett félni, mosolyogva pózolgattak, csak kerték, hogy küldjek majd nekik a fotókból, így felírtam a címüket. Egyikük tudott angolul, így jó egy órát beszélgettünk, irtó érdekes volt. Frankfurtban tanult managementet, és most főállású táncosként él, mindenhol nagy sikerük van a nagyvilágban. Bejárta a fél világot, egyik kedvence Lengyelország, ahol nagyon tetszett neki a néptánc, szeretné megtanulni. Valahogy azért furcsa volt: egyrészt nagy tisztelettel mesélt az öregek tanácsáról, másrészt meg odavolt a nyugati kultúráért is. A karján pedig az üveggyöngyből készült tucatnyi karkötő mellett két kvarcóra is díszelgett.

Megkezdődött az ünnepség, így gyorsan visszamentem a helyemre. Katonai parádéval indult a műsor, majd a különböző törzsek táncosai léptek fel. Végül pedig Moi, az elnök beszélt majd egy órán keresztül. Teljesen leégett a tarkóm, a karom és a lábfejem, a napolajról elfeledkeztem reggel. A műsor végére kopogott a szemem az éhségtől. Chris azt javasolta, menjünk egy helyi étterembe, mert a szállásunkon túl drága az ebéd. Nem túl lojális a munkaadójához, de mi persze örültünk a javaslatnak. Az "étterem" egy rozoga fakunyhó volt, tele léggyel és 3-4 rozoga asztallal. Pörköltet és chapatit (kenyérszerűséget) ettünk. És boldogan fedeztem fel, hogy van Coca Cola. Hát igen - mindig szidják a céget, hogy a világ legeldugottabb zugaiba is befurakodik. De vannak helyzetek, amikor az ember hálás ezért. Nem szívesen ittam volna vizet az ebédhez. Estére befutott a csoport. A sofőrünk egy 32 éves angol fiú, szőke és szelíd, Marti. A túravezető egy 24 éves leányzó, Fi, aki pár éve egy kontinenst átszelő 8 hónapos túrára jött Afrikába, és azóta nem tud elszakadni innen, különböző utazási cégeknek dolgozik. A csapat összeállítása 2 német, egy hongkongi, 2 amcsi, egy kanadai, 4 ausztrál, 5 angol és én. Elég jó fejnek tűnnek, nagyjából az én korosztályom, csak egy idősebb van, az 50 körüli német orvos, Gerhardt. Este újra célbadobóst játszottunk, John tegnap óta rászokott a vörösboros kólára, így azt ittunk. Éjfélig beszélgettünk, kiderült, hogy fiatal hajadon mamája pár hetes korában árvaházba adta, így nevelőszülőknél nőtt fel. Mesélt a gyerekkoráról, és arról, milyen volt látni találkozni az igazi anyjával pár éve, immáron felnőtten. Úgy szeretem az ilyen utazásokban ezeket az estéket, amikor érdekes sorsokat ismer meg az ember. A mi csapatunk holnap reggel 6-kor indul, John közölte, hogy akkor ő még javában alszik, így elbúcsúztunk. Az ő csoportja Zairéba megy megnézni a gorillákat, mi meg Tanzániába vesszük holnap az irányt.


Next part of The shit and drips tour
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Kelet-Afrika következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra