Prison Island és Dar es-Salaam1996. november 15., péntek Ma befutott két Africa Explored csapat Zanzibárra. Az a két csoport, akik Mombasából indultak a Viktória-vízeséshez, köztük Jennifer. Kimentem eléjük a kikötőbe, egymás nyakába borultunk, boldog viszontlátás. Egész nap csak bóklásztunk, este pedig egy egész különleges helyen vacsoráztunk: The Two Tables Restaurant - ahol valóban két asztal van egy idős bácsi nappalijában. Valami egészen fenséges menü volt. A tulajnak előtte egy 3 szobás szállodája volt, úgy látszik, kisméretű vendéglátóipari egységekben utazik. 1996. november 16., szombat Ma hajókirándulás a közeli Prison Islandra. Reggel Dullával mentünk ki a kikötőbe, ami jó ötlet volt, mert ismerte a hajósokat. A haverja már elindult, de Dulla kiabálására visszafordult, és Jenniferrel mi is bemásztunk a csónakba. Félórás csónakút után megérkeztünk a szigetre, ahol a börtön romjai mellett az óriásteknősök jelentik az attrakciót. Nagyon szeretem őket, annyira érdekes teremtmények.
Miután kigyönyörködtük magunkat, a kis hajó kivitt minket a korallzátonyhoz, és merülés: újra elvarázsolt a víz alatti világ... Aztán csak napozgattam a parton, figyeltem a homokban futó kis rákocskákat, és csodálattal bámultam a vizet: még soha nem láttam ennyire gyönyörű kéket... Visszahajóztunk a partra, zuhanyozás
otthon, aztán sétálgatás a városban. Azért egy idő után kezd fárasztó lenni, hogy mindenki kikérdez mindenről. Talán ki kellene tenni egy táblát a nyakamba; "Eva, 30, from Hungary, single, love Zanzibar, I will come back as soon as I have money again to travel". Estefelé mi is elmentünk az Africa Hotel teraszára, ahol a városba látogató minden turista megiszik ilyenkor egy sört, és letaglózva bámulja a gyönyörű naplementét. 1996. november 17., vasárnap Reggeli, búcsúfotók, búcsúkézfogások zanzibári módra. 10-kor indult a Sea Express, ami röpke 70 perc alatt átvitt Dar es-Salaamba. Olyan volt a hajó belül, mint egy kiszuperált repülő. Szörnyen éreztem magam. Még soha nem voltam rosszul hajón, igaz, még ilyen gyors hajóval sem mentem. Alig vártam, hogy partot érjünk. Rögtön megrohantak a taxisok, de én csak leültem az útpadkára pihegni egy kicsit. És egyébként is közel volt a szállás, amit kinéztem magamnak az útikönyvből, oda akár el is gyalogolok. A 14 kilós hátizsákkal nem volt egy vidám séta a 35 fokos melegben, de végre beestem a YWCA-be. Sikerült megcsípni az utolsó egyágyas szobát. Felvánszorogtam a szobába és elnyúltam az ágyon, pihi. Aztán a korgó gyomrom csak elindított a városba. Órákig kóvályogtam, de sehol egy étterem. Dar es-Salaam kétségtelenül a világ legunalmasabb városa. Na jó, vasárnap
délután van, de azért mégiscsak túlzás, hogy minden zárva. Végre találtam egy gyorséttermet, ahol 2 másodperc alatt magamba tömtem egy pizzát. Mivel semmi, de semmi érdekeset nem láttam, visszamentem a szállóba, ahol az étteremben ücsörgő egyszem vendéggel beszélgetve ütöttem agyon az időt. Egy 23 éves szlovén lány volt, aki 4 éve minden évben 2-3 hónapot Afrikában utazgat. Valami cégtulajdonos mamája van, annak segít időnként, de a teleket mindig itt tölti. A mázlista. 1996. november 18., hétfő Reggel korán kelés, mert csak 8-ig van reggeli, meg egyébként is jó meleg van. És a két legutálatosabb dolog reggel: a hideg zuhany és a tejes tea. Ezeket egy hónap alatt sem tudtam megszokni. De nincs más. Este indul a repülő Londonba, addig sétálgattam és fotózgattam. Felébredt a lelkiismeretem, lefényképeztem egy csomó középületet és céget a HVG-nek, ha már adtak egy rakás ajándékfilmet. Ahhoz képest, hogy egy hónap alatt semmi gyanús nem történt velem, ma háromszor próbálták meg kinyitni a hátizsákom. De résen voltam, és az első sikertelen próbálkozás után ráraktam a kis lakatot arra a rekeszre, ahol a pénz és az iratok voltak. Így a tolvajok csak a kis zsebet tudták kinyitni, ahol csak a WC papír volt - bár az is igen értékes errefelé... Aztán vissza a hotelbe, csomagrendezgetés. A kis hátizsákba kerültek a kincsek, amiket nem adok fel: a naplók, a 29 tekercs film, a vagyont érő kórházi számlák, stb. A YWCA recepciósa, egy szigorú tekintetű hölgy közölte, nem engedi, hogy idegen taxissal menjek, majd ő hív valakit. Ez jó ötlet volt, valahogy nem éreztem én sem biztonságosnak ezt a várost. A repülőtér nagyon modern, minden kapható a butikokban. A mosdóban ugyan nincs folyó víz, egy kancsóból öntögetett nekem vizet egy fiatalember, mikor kezet akartam mosni. A repülőn egy jó kövér nő ült mellettem, és állandóan ropogtatta az ujjait, nem volt egy nyugis éjszaka. Előttem meg egy fiatal pár, jó magas teremtések, és állandóan összebújtak. Szép dolog a szerelem, csak így nem láttam semmit a filmből. Nairobiban leszálltunk felvenni még utasokat, jól földhöz csapta a pilóta a gépet. A drámai hatást csak fokozta, hogy egy nő felsikoltott, a szívbaj jött rám. Londonban viszont szép simán ment már a dolog, úgy tűnik, belejött a pilóta, mint kiskutya az ugatásba. Mikor bemondták, hogy mínusz 5 fok van, legszívesebben visszatérítettem volna a gépet. Átbuszoztam a másik reptérre, a maradék angol aprópénzemből teletömtem magam csokival és bámultam a hóesést... amiről annyit kellett mesélni kis afrikai barátaimnak. Még jó, hogy most volt annyi eszem, hogy a kis hátizsákba tettem meleg ruhát - tavaly kékre-zöldre fagytam a JFK-n a feladott csomagokra várva, mikor megérkeztem Mexikóból a nagy New York-i hóviharba. A többi utas is jól nézett ki: TEVA szandálok alá gyömöszölt British Airways sötétkék frottírzoknik, sort és póló fölé felvett télikabátok szalmakalappal... Aztán másfél órás késéssel indulás Pestre, túl jeges volt a szárny, várni kellett. Otthon anyu megkönnyebbülve ölel magához, és az első mondata, hogy soha többé nem enged ilyen helyekre. Én meg hullafáradtan, de csokibarnán és boldogan vigyorgok: mihelyst lesz megint időm és pénzem, megyek vissza Afrikába... Back to the Big Picture Guide Book Back to the frontpage Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra Vissza a nyitóoldalra |
