Túrák az Escambray Hegységben

2002. január 2, szerda

Reggel arra ébredtünk, hogy nincs víz, így kissé pánikoltam, hogy mosakodom meg a kétnapos gyalogtúra előtt, de mire megreggeliztünk, lett végre egy kis nyomás. Akkora ugyan nem, hogy állva lehessen zuhanyozni, de guggolva, hideg vízzel csak sikerült lemosni magam. Rövid buszozás után egy parkolóban átpakoltuk a hátizsákokat egy teherautóra, mi meg nekivágtunk a hegyeknek. Két napot az Escambray hegységben gyalogolunk majd, és hegyi menedékházakban szállunk meg.

Imádok gyalogolni, bár most egy kicsit csökkentette az élvezeteket, hogy az elmúlt napok esőzései nyomán felázott a talaj és nemcsak bokáig cuppogtunk a sárban, de az emelkedők is veszélyesen csúszósak voltak. Láttunk viszont sok különleges fát: mahagóni, hibiszkusz, papaya és banánfát, narancsligetet, no meg icipici színes kolibriket. A bátrabbak megmártóztak egy 12 fokos vizű barlangban, de én, a kis puhány, ezt kihagytam. Ebédidőre elértük az első menedékházat, ahol csak két szoba van, az is a személyzetnek, mi majd a teraszon alszunk matracokon.

Félek, hogy kicsit hűvös lesz. Délután a többiek elmentek még egy sétára, én inkább kicsit ejtőztem, olvasgattam, beszélgettem Marc-kal, a vezetőnkkel, nagyon jó fej gyerek. Vacsorára sült malac volt, remek ropogós bőrrel, egyben sütötték nekünk nyárson egész délután. Vacsora közben feltette valaki a kérdést, ki tud híres magyarokat megnevezni, és szomorúan konstatáltam, hogy szinte senki nem tudott egyet sem. De aztán hamar elszégyelltem magam, mert én sem tudtam válaszolni a következő feltevésre, hogy ki tud híres kanadai, illetve új-zélandi szülötteket felsorolni. Így hát gyorsan megbocsátottam magamban a többieknek, hogy nem ismerték neves hazánkfiait. Vacsora után a tradicionális kubai játék, a dominó került elő, jót játszottunk.

2002. január 3, csütörtök

Nem is volt olyan hideg, mint gondoltam. Remek matracokat kaptunk, bebugyoláltam magam a hálózsákba és aludtam, mint a bunda. Korai ébresztő után gyors reggeli, majd zötykölődtünk egy kicsit a teherautó platóján, ami felvitt minket egy hegycsúcsra. Elképesztő, milyen meredek utak vannak itt, 30-35 fokos dőlésszögűek, tuti, hogy otthon ilyet nem lehet építeni. A kubaiak nem vesződnek szerpentinek építésével, nyílegyenesen vezetnek a hegyre fel meg a hegyről le az utak. Mellettük párhuzamosan esőcsatorna fut, így nemcsak olcsóbb az építésük, hanem az eső sem mossa el őket. Végül is igazuk van, csak épp hajmeresztő az utazás. A hegytetőről jó háromórás gyaloglással jutottunk el a következő menedékházba (hacienda), ahol ma este alszunk majd. Itt is ebéd, kis pihenés, majd délután még jártunk egy jót egy közeli vízeséshez. Nagy mázlink volt, mert bár egész nap lógott az eső lába, nem áztunk el. A kétnapos séta során egy helyes kubai srác volt a vezetőnk, Jo, az anyanyelvén kívül három nyelven beszél folyékonyan, rettentő intelligens, kedves fiú. Havi 12 dollárt keres egy utazási irodában, amit most jócskán megdobott az a 20 dollár borravaló, amit a csoporttól kapott. Rajta kívül is sokan beszélnek több nyelvet és magas az egyetemi végzettségűek aránya. Kubában egyébként nagyon jó az oktatási rendszer, 12 osztály kötelező. A diákoknak nemcsak az oktatás ingyenes, hanem a tankönyvek, az étkezés és a szállás is, sőt az egyetemisták zsebpénzt is kapnak. Igaz, ennek fejében végzés után két évig szociális munkát végeznek az állam javára. A forradalom előtt 75%-os volt az írástudók aránya, de ezt egy év alatt feltornászta Castro 98%-ra: 1961-ben bezártak a városi iskolák, az összes tanár és diák leutazott egy évre vidékre írni-olvasni tanítani az ott élőket. Ezzel nemcsak az írástudatlanságot számolták fel, de közelebb kerültek a városlakók a vidéki néphez. Jó ötlet az is, hogy a vidéki középiskolák két műszakban működnek: a diákok egy hetet tanulnak, egy hetet dolgoznak. Így egyrészt fele annyi iskolát kell építeni, másrészt a szegény ország jobban megengedheti magának az ingyenes oktatást, ha közben dolgoznak is a nebulók. Ma este is dominóztunk, és a tegnapi gyenge játék után igazán formában voltam, jól elvertem a három fiút, akik kihívtak. Van egy nagyfenekű angol lány a csoportban, aki teljesen rászállt a Steve-re és most is melléült, hogy majd segít neki dominózni, hát nem tette zsebre, ahogy elküldtem, kinek segítsen. Ideje volt már helyretenni, nagyon legyeskedett kedves utazótársam körül. A hacienda kertjében áll öt sátor, egy jövendő csoportnak, gyorsan lecsaptunk az egyikre Steve-vel, így kipróbáltuk a kempingezért is.

2002. január 4, péntek

Ma Camagueybe tartott a kis buszunk, de útközben még megálltunk egy helyes kis városkában, Sancti Spiritusban. Steve-vel kettesben róttuk az utcákat, kettőnknél öt fényképezőgéppel, és igazán nem panaszkodhattunk. Ahogy bekukucskáltunk egy-egy utcára nyíló ablakon, több lakásba is beinvitáltak minket, így remek fotók készülhettek öreg nénikékről, régi tévékről, megsárgult fotókról, sőt egy iskolába is bepofátlankodtunk.

Camagueyben a város közepén álló elegáns Grand Hotelben lakunk, ránk is fért már a forró zuhany a gyalogtúra után. Egy privát étteremben (El Calife) remek sült csirkét ettünk, majd átsétáltunk a Casa de la Trova-ba. Itt volt a legnagyobb hangulat eddigi utunk során és a leggálánsabb pincér a bárpultnál. Amikor szóltam neki, hogy vegye ki a jeget a koktélomból, a félig megürült poharat egyszerűen rummal pótolta ki. Nem csoda, hogy csakhamar én is beálltam a táncoló tömegbe. Az egyetlen gond a hideg volt, néhány zenész kesztyűben játszott, és nekem is furcsa volt polárfelsőben és széldzsekiben táncolni.

2002. január 5, szombat

A tegnapi duhajkodás után kicsit nehezen ment a felkelés, és csak erős napszemüvegben merészkedtem ki a fényre.

Kuba következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra