Kairó és a piramisok2004. szeptember 17, péntek Szinte már-már "kommersz" úticél következik, Egyiptom. Bár néhány egzotikusabb ország sokkal jobban izgat, a közeljövőben esetleg bezárásra kerülő piramisok miatt sürgetővé vált az utazás. Bár sokan mondták, hogy nem nagy szám a piramisok belseje, de ha már egyszer elutazom oda, mégiscsak legyen akkor, amikor még be lehet jutni. Bécsi átszállással, az osztrák légitársasággal utaztam Kairóba. A repcsin nem működtek a fejhallgatók, de úgysem vettük volna nagy hasznukat, mivel végig mesefilmeket vetítettek. Hogy azért ne maradjunk le a hanghatásról, teljes hangerővel szóltak a fedélzeti mikronofok A gépen lévő két gyermek békésen aludt a hátsó űlésen, míg a felnőttek kissé értetlenül, meredten bámulták a sok kis apró képernyőt. Leszálláskor, amikor egy légörvény miatt egyébként is dobált minket a gép, egészen drámai fordulatot vett a vetítés, mivel a rajzfilmfigurák közt nagy harc tört ki és a gépet velőtrázó sikítások töltötték meg - a gyengébb idegzetűek nem kis aggodalmára. Kairóban nem kis nehézségek árán sikerült bejutnom a szállodába. A reptéren az információ csak annyit árult el, hogy vagy taxival, vagy busszal lehet bejutni a városba, de se a busz számát, se a megálló helyét nem árulták el. A taxisok meg nem ismerték a szállodámat, de az egyik csak bevállalt és útközben kérdezgette a kollégáit, merre tovább. Este nem is mentem már be a városba, kissé lázasan indultam útnak, inkább csak pihengettem a tetőteraszon. 2004. szeptember 18, szombat Jól kialudtam magam, reggeli, aztán betaxiztam Kairó iszlám negyedébe. Eleinte kicsit nehezen tájékozódtam, mert angolul szinte senki nem beszél és az utcák is csak arab betűkkel vannak jelölve, de aztán csak belőttem a térképen, mi merre. Először a Bét esz-Szuhajmi-t, az iszlám negyed legelegánsabb magánházát néztem meg. 1648-ban épült, fantasztikus hangulata van. Sok árnyas szoba, az udvaron szökőkút, az ablakon sűrű farácsok, melyek a szellőt beengedik, de a perzselő napsugarakat már nem. Ezenkívül a kíváncsi tekinteteket is távoltartják, hiszen a házban élő hölgyeket nem láthatta az utca népe. A szobákban hívogató, puha párnák, elegáns faragott bútorok, kovácsoltvas lámpák. Amolyan ezeregyéjszaka hangulat.
Sétáltam tovább, a Ghúri mecset felé. Itt egy vezető megmutatta az iskolát és felkísért a minaretbe, ahonnan remek kilátás nyílt és sikerült rendesen betájolni magam.
Mint mindenki, ez a vezető is rögtön kérdezgetett, hány éves vagyok, honnan jöttem, van-e férjem, családom, stb. Talán jó lenne ezeket kiírni magamra, mert már így az első nap kezd unalmassá válni. Megnéztem még a város legjelentősebb vallási iskoláját, az el-Azhar mecsetet, aztán bevetettem magam a bazárba. A legérdekesebb, legszínesebb ajándéktárgyak a vizipipák, no de mit kezdenék ezzel otthon. A bazár legrégibb kávéháza, a Fishawi állítólag 200 éve folyamatosan nyitva van - most is tele volt békésen pipázgató, iszogató helyiekkel és turistákkal.
Egy kis büfében ebédeltem banános palacsintát, aztán a Citadella felé vettem az irányt. Az itt található két mecset közül csak a Mohamed Ali mecsetet sikerült megnézni, mert a Szulejmán már bezárt, mire odaértem.
Este kerestem egy internet kávéházat, mert még izgattak a munkahelyi témák, aztán megkerestem a szállóban a barátaimat, akik ma érkeztek. Egy ausztrál utazási irodával (Gecko's) fogjuk bejárni az országot, de ezúttal nem egyedül jöttem, hanem egy angol párral. Helent és Anthonyt még Balin ismertem meg két éve, azóta jóban vagyunk és amikor megírtam nekik, hogy Egyiptomba készülök, ők is befizettek az útra. 2004. szeptember 19, vasárnap Reggel eligazítás. A csoport első blikkre nem túl izgalmas, 15-en leszünk, a többség fiatal ausztrál csajszi. Az idegenvezető egy helyi srác, ő elég energikusnak ígérkezik. Az útvonalterv és fő tudnivalók ismertetése után buszba szálltunk és a gizai piramisoknál kezdődött a program. Nagyon meglepett, milyen közel vannak a piramisok a városhoz, mintha valakinek a hátsó veteményeskertjében lennének. Fantasztikus belegondolni, hogy ezek az óriási építmények már közel ötezer éve itt magasodnak és különösen abba, hogy kevesebb, mint három év alatt épültek fel. A négyes metrónak még a nyomvonalát sem döntik majd el ennyi idő alatt. A trió legnagyobbika, a Kheopsz piramis kb. 2 millió, átlagosan 2.5 tonna súlyú kőtömbből épült, eredetileg 146 méter magasra. Ebből mára - 46 század alatt - lekopott 9 cm. Mivel ide naponta csak 150 jegyet adnak el és mi nem érkeztünk elég korán, már nem juthattunk be. Így csak a vígaszágon mehettünk be egy piramisba, a legkisebbe. Itt nincs napi jegykorlátozás, és az is igaz, csak tizedannyit kell fizetni. Egy alacsony, keskeny folyosón haladtunk lefele - annyira alacsonyon, hogy még nekem is kétrét kellett görnyedni. A levegő pár méter után már szinte elfogyott, csak borzasztó párás, meleg légkör volt, patakokban folyt rólunk a víz. És ahogy már tudtam, lent igazán nincs is semmi, csak az üres sírkamra - de azért mégiscsak élmény bent járni egy piramis gyomrában. Ezzel együtt alig vártam, hogy kijussak...
A piramisok után Kheprén völgytemplomát néztük meg, no meg a szfinxet, ahol elkészültek az obligát fotók (puszi a szfinx orrára). Addigra már farkaséhes voltam, de szerencsére az ebéd következett, ahol jól belakmároztunk. Utána a vezető valami papiruszüzembe vitte a csoportot, de a barátaim és én rutinosabb rókák vagyunk annál, hogy ilyen turistacsapdába essünk. Így leléptünk és visszataxiztunk a városba, hogy hasznosabban töltsük a délután. Megnéztük a Haszan szultán mecsetét 1356-ból, valamint az Ibn Tulun mecsetet. Ennek különleges, külső lépcsős minaretjébe nem tudtunk feljutni, de felmásztunk egy közelire, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt az egész mecsetre. Nagyon király érzés egy minaret tetején ücsörögni, élvezni a szellőt, a relatív csendet és a pazar kilátást. Még a Gayer-Anderson múzeumot is sikerült belezsúfolni a délutáni programba. Ez két szomszédos, 16. illetve 17. századi lakóházból kialakított múzeum, csodálatos ablakrácsokkal (masrabijja) és korabeli tárgyakkal. A legkülönlegesebb a szülőszék gyűjteményt volt, de a fésűkből is gazdag kollekciót láttunk. Este a Lonely Planet által melegen ajánlott Fish Market étteremben vacsoráztunk hármasban, isteni tengeri ételeket. A hely bája a dupla sebességen játszott 70-es évekbeli zene volt - mintha kisgyermekek énekeltek volna cincogó hangon. Mikor szóltunk hazafele menet, hogy nem stimmel a sebesség, értetlenül néztek ránk, láthatólag ők így szokták meg. Next part of Egypt Back to the Big Picture Guide Book Back to the frontpage Egyiptom következő része Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra Vissza a nyitóoldalra |
