Chennai - Madurai

2008. december 28, vasárnap

Még alig hevertem ki az egy héttel ezelőtti new yorki út okozta jetleg-et, már repültem is a másik irányba, Chennai (Madras) fele. Sajnos tömve volt a gép, alvásra semmi esély. Egy apró gyerkőc végigbömbölte az utat, még a sokat tapasztalt utaskísérők idegei is kötélen táncoltak. Két rosszullét is tarkította az utat, az egyik esetben még valami masinát is be kellett vetni az utastárs újraélesztésére. Ha épp nem volt esemény, akkor meg elmerültem a filmekben, szerencsére mindenkinek volt saját monitora, így kedvemre válogathattam. Újranéztem a Csokoládét, aztán találtam egy régi krimit, majd - hogy ráhangoljam magam a nyaralásra - a Mamma Mia zárta a sort. Mellettem egy régi hippi ült, talán még a 60-as években maradhatott Goán. Feje tetején már kopasz, de a tarkójánál a göndör, csigás ősz haj copfba kötve. Mezítláb, mackónadrágban egész úton a Donald kacsát nézte. És végre landoltunk.

Chennaiban aztán kezdődhetett a szokásos küzdelem a taxisokkal. Az ember kilép a terminálról, megrohamozza több tucat taxis és egy idegen kezébe kell adni a sorsom - nem tudok vele szót érteni, nem vagyok benne biztos, hogy érti-e, hova kell vinnie, nem világos, hogy sikerült-e rendesen megalkudnunk az árban, üvölt a helyi zene a rádióból, majd kiviszi a fejem a huzat... a történet mindig ugyanaz. És szerencsére most is, mint mindig, sértetlenül megérkeztem.

Szerencsére a szállás teljesen rendben van. Az Explore mindig ügyel arra, hogy az első éjszakán normális helyen aludjunk, mérsékelve a kulturális sokkot. Arról nem ők tehetnek, hogy pont a kazánház melletti szobát kaptam, így rögtön költözködhettem is. Hajnali 3 körül, amikor végre már jól bevackoltam magam, megérkezett mellém egy család, egy toporzékoló kisgyerekkel, de szerencsére egy idő után csönd lett és délig alhattam. Akkor érkezett meg és vert ki az ágyból a csoport. Eligazítás. Első blikkre rendben van a társaság, 18-an leszünk, plusz a helyi idegenvezető, tökéletes angolsággal. Jó vegyes a társaság: UNICEF-nél dolgozó lobbista, thaichi oktató, elvált ügyvéd Bécsből, tanárnő Bostonból, mikrobiológus, belső auditor, egy iráni kertészmérnök, stb.

Az eligazítás után gyors ebéd és egy röpke városnézés. Megnéztük Szent Tamás állítólagos sírja felé emelt templomot, aminek a különlegessége, hogy a 12 apostol közül csak háromnak emeltek hasonlót (a másik kettő a Szent Péter  bazilika Rómában, illetve a Szent Jakab sír Santiago de Compostelában). Láttunk még hindu templomot, egy erődöt, de a legérdekesebb a tengerpart volt, ahol szépen felöltözve korzóztak a helyiek. A strandolás itt nem bikinis fürdőzést jelent, hanem tengerparti sétát szép száriban, maximum térdig mártózva a vízben.

 

  

Este büféasztal várt minket vacsorára és jó magyar szokás szerint addig ettem, amíg le nem fordultam a székről. Éhen halni nem fogok ezen az úton, az már biztos.

2008. december 29, hétfő

Szerencsére nem kellett korán kelni, de 9-kor is alig bírtam kikászálódni az ágyból. Pakolás, reggeli, aztán irány a pályaudvar, már utazunk is tovább Tiruchirapalli (azaz Trichy) felé. Az ötórás vonatúr hétre sikeredett, de semmi baj, jól eldumáltunk. Becsekkoltunk, aztán a csoport fiatalabb fele bevette magát egy helyi vegetáriánus étterembe. No, itt jó nagy fennakadást okoztunk, nem tudtak megbirkózni egyszerre ennyi vendéggel. Bő két óra alatt érkeztek meg a fogások, de teljesen kiszámíthatatlan sorrendben. Hol egy főétel jött, aztán valaki másnak egy adag rizs, aztán egy kenyér, de a végén senki nem azt kapta, amit rendelt. Hogy ne hidegen együk meg ezeket, abban a sorrendben fogyasztottuk, ahogy elénk tették. Senki nem panaszkodott egy kukkot sem - na, hát ezért szoktam az angol irodával utazni, egy magyar csoportot már így első nap megütött volna a guta.

2008. december 30, kedd

Kiadós reggeli kávézgatás után beszálltunk öt régimódi, fehér taxiba és kezdődött a városnézés. A város egyik fő látványossága a Rock Fort Temple, amely egy 83 méter magas kőszikla tetején épült hindu templom. Megmásztuk a 437 lépcsőt és a sziklatetőn csodálatos hangulat várt minket, mivel az apró templomban épp énekelt, táncolt néhány hívő.

Hallgattuk őket egy darabig, aztán lesétáltunk a hegyről, és elautókáztunk a folyópartra megnézni a rituális tisztálkodás színhelyét. /font>

Végül a Sri Ranganthaswamy templom volt a cél, az ország legnagyobb templomkomplexuma (60 hektáron terül el). A legbelső szentélyt 7 fal veszi körül, mindegyik gyönyörű, piramis-szerű kapuval. Ezek a kapuk (gopuram) az indiai templomok legfőbb díszei, telis-tele csodálatos faragott szobrokkal.

Jól kitikkadtunk a napon, úgyhogy ebéd után szieszta. A csoport számomra kissé érthetetlen módon ezt az időt a szálloda sötét, dohos éttermében töltötte, én viszont először úszkáltam egy jót a szálloda medencéjében, aztán odarendeltem az ebédet a nyugágyamba. Miért is ülnék bent, ha napozni is lehet így december végén? Annyira belejöttem a lustálkodásba, hogy a délutáni programot (egy duzzasztógát látogatás) kihagytam és inkább csak olvasgattam a szálló udvarán. Az egész út során csak három helyen lesz alkalmunk úszkálni és mivel ez így tél közepén igen jól esik, ki akartam élvezni a lehetőséget.

Este a helyi idegenvezetőnk hívott meg vacsorázni minket a tetőteraszukra, aztán a családtagok beöltöztettek minket indiai hölgyeknek és uraknak. Nem könnyű az 5-6 méteres anyagot száriként magunkra tekerni, kész művészet a redők tökéletes elrendezése. Kaptunk vörös pöttyöt a homlokunkra, jázmint a hajunkba, jól szórakoztunk.

2008. december 31, szerda

Reggeli után egy világörökségi helyszínen kezdtük a napot, Thanjavurban a Brahadeswara templomban. Az udvarra csodálatos kapukon keresztül jutottunk be és mivel épp zarándokszezon van, tarka öltözetű vidám csoportokat láttunk mindenfele. Itt igazán nem nehéz a fotós dolga - csak véletlenszerűen el kell sütni a kamerát, és biztos lesz néhány gyönyörű száris hölgy a faragott szobrokkal tűzdelt templomok előtt. Az a művészet, ha nem sikerül egy fotó.

A templomlátogatás után megnéztünk egy múzeumot, ahol régi kéziratok, könyvek, térképek és rajzok voltak, majd egy másikat, ahol bronzszobrokat láthattunk. Isteni ebédet kaptunk, az úgynevezett "thali"-t, amikor egy kör alakú tálcán kis edényekben sok-sok finomság van, melyeket a remek indiai kenyérrel lehet tunkolgatni.

Délután indultunk tovább Madurai felé, de még útközben megálltunk egy kis településen, ahol több száz lovacskát állítottak fel a helyiek. Már vagy 400-450 éve az a szokás, hogy ha valaki jó termést szeretne, akkor agyagból elkészít egy lovat a helyi isteneknek, és elhelyezi a szentélyhez vezető ösvényen. Egymás mellett álltak a régi törött, kopott lovak és a láthatóan vadonatúj, frissen festett alkotások, ameddig csak a szem ellátott.

Maduraiban köszöntött ránk az este. A szilveszter eltöltésére három választás volt: büfé a szálloda éttermében (400 rúpia), gálavacsora a kertben élő zenekarral (800 rúpia) vagy csak úgy találomra valami a városban. Ez utóbbira négyen szavaztunk, akik egyébként is állandóan együtt lógunk: Allison, egy non-profit szervezetnél dolgozó leányzó, a fiúja, Kurosh, aki iráni származású kertészmérnök, de egyébként festő és zenész is (no meg csodaszép), és a haverjuk, Lawrence, akinek otthon egy kertészete van. Fogtunk egy tuk-tukot, nagy röhögések közepette begyömöszöltük mindannyian magunkat egybe, és irány egy vegetáriánus étterem (újdonsült barátaim ugyanis nem esznek húst). Lepusztult, egyszerű, de vidám hely volt, óriási palacsintaszerű kenyerekkel, amikhez isteni mártásokat adtak (dosai). Utána még végigkóstoltuk az édességes pultot, és bármennyire kitömtük a hasunkat, nem sikerült fejenként 2 dollárnál többet költeni. Visszamentünk a szállodába és a szálloda medencéje mellett borozgatva búcsúztattuk el az évet.


Next part of India
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


India következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra