Reykjavik

2010. július 10.

Körbeértük a sziget peremén húzódó autóutat, 2000 km megtétele után visszaértünk a fővárosba. Láttunk mindent, ami busszal megközelíthető - csak az északnyugati fjordvidéken és az ország belsejében nem jártunk, de oda minimum terepjárók kellettek volna. Reykjavikban szabad program volt.

Bóklásztam a városban, bekukkantottam az ócskapiacra és jót falatoztam a kikötőben.

 

Délután a legtöbben cápa lesre indultak kirándulóhajókkal, de engem az nem különösebben izgatott. A csoportból egyedüliként szimpatikus kanadai házaspárral a Kék Lagúnába utaztunk, jó egyórányira a fővárostól. Itt a komor lávamező közepén fantasztikus forró vizes tó van. Nagyon profi épület fogadta a látogatókat, csuklóra erősíthető mágneses zárakkal, rengeteg zuhanyzóval, tiszta öltözőkkel és panorámás kávézóval.  Órákig áztattuk magunkat az enyhén sós ízű vízben, gyönyörködve a panorámában - igazi levezető program így a túra végén.

2010. július 11. 

A csoport ma visszarepült Londonba, de én maradtam még egy napot. Eredetileg az volt a tervem, hogy elhajózom Surtsey felé, hogy megnézzem ezt a fiatal szigetet, ahol a tudósok az élet kialakulását tanulmányozzák - rajta van ugyanis a világörökségi listán, aminek végigjárása az egyik magamnak kitűzött feladat. Azt tudtam, hogy a szigetre semmiképp nem lehet bejutni, hiszen csak tudományos kutatóknak szabad a belépés. Az Interneten ugyanakkor azt olvastam, időnként indítanak arrafelé hajókat, melyek megkerülik a szigetet. Sajnos már ezek sem járnak, így a sziget megtekintésére csak a helikopter bérlés lett volna megoldás, több száz eurót azért mégsem ért meg a dolog. Így lett egy teljesen szabad napom és az időjárás is megkönyörült rajtam: végre úgy igazán kisütött a nap és 15 fokig is felkúszott a hőmérő higanyszála. A helyiek felszabadultan, vietnámi strandpapucsban, sortban-pólóban álltak sorba fagylaltért és én is óvatosan levettem a kesztyűt és kicsit lejjebb engedtem a zipzárt a kabátomon.

Különösebb előírt, kihagyhatatlan látnivaló nem lévén, csak hagytam magam bóklászni, amerre a lábam vitt, tengerparton, kis utcákon, tereken, a kikötőben. A tripadvisor.com kommentjei alapján jutottam el a Fish Company étterembe, ami teljesen levett a lábamról mind az ételek minőségét, mind pedig az ötletes apróságokat tekintve: a presszókávét kotyogós kávéfőzőben, a hosszúkávét színes termoszokban szolgálták fel, a számlát pedig hímzett, buggyos pénztárcában hozták ki. Egyszerűen imádtam mindent.

2010. július 12.

Már csak a hazautazás maradt hátra. Hajnali 4-kor ébresztő, és akárcsak idefele, most is hajnali járattal mentem Londonba, ahonnan csak este indultam tovább. Ismét volt egy teljes napom ott, de szerencsére ismét akadt ebédpartner: Annabella, akit egy laoszi út során ismertem meg. Utána még végigjártam a kedvenc londoni üzleteket, ha már az égbeszökő árak miatt Izlandon nem tudtam vásárolgatni. Este pedig az utolsó járattal haza. Mindent összevetve lenyűgöző volt ez az utazás. Minden idők legdrágább utazása volt, ha a napi átlagos költséget nézem, de minden pénzt megér - sehol a világon nem tudja így érzékelni az ember a természet erejét. Még soha nem éreztem magam ilyen icipici pontnak a földön - de azt is megtanultam, hogy nem kell félni a természeti erőktől, hiszen az izlandiak is kiválóan megtanultak együtt élni a vulkánokkal, zord időjárással, árvizekkel. Odafigyelnek rá, vigyáznak a környezetükre és tisztelettel bánnak vele - csak ennyi a titkuk, amit érdemes lenne ellesni tőlük.


Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra