Peking és a Nagy Fal

2006. október 5, csütörtök

Hajnali ébresztő után a reggeli járattal indultunk tovább Pekingbe. A hatalmas Airbus még félig sem volt tele - nem igazán környezetbarát megoldás belföldi járatokon ekkora gépeket üzemeltetni. Leraktuk a csomagokat, aztán már indultunk is a Mennyország Templomába, amely nem különösebben nyűgözött le. Este már alig vártam, hogy megkóstoljam a pekingi kacsát, abban nem is csalódtam. Aztán újra internet - a terem, mint mindig, tele volt lövöldözős játékokat játszó ifjakkal és olyan cigifüst volt, hogy alig láttam el a képernyőmig.

2006. október 6, péntek

A Tiananmen téren kezdtük a napot. Ez az óriási betonozott tér Mao agyszüleménye, a város központja, az 1989-es tömegmészárlás helyszíne. A gigantikus méretek és a szokásos szmog miatt el sem láttunk a tér másik végéig. A tér Kína zanzásítva: Mao mauzóleuma előtt óriási sor, sárkányokat eregető gyerekek, hatalmas műanyag olimpiai kabalafigurák, szovjet típusú szoborcsoportok, a Potala palota "makettje", óriási Mao portré, kínai papírzászló-árusok és rengeteg katona. Egyesével, párosával, szakaszokban, kutyával, minden elképzelhető felállásban és felszereltséggel cirkáltak a téren. Képtelenség volt mindezt egy kockán megörökíteni.

 

Átsétáltunk a Tiltott Városba, ami már annyira nem tiltott, hogy egyik épületében még Starbucks is működik. Közel 500 évig ez hermetikusan lezárt terület volt, csak 1925-ben nyílt meg a látogatók előtt, most viszont egymás hegyén-hátán tolongtak a turisták. Szerencsére a legtöbben a fő csapásvonalakon közlekedtek, de kis kitérővel lehetett csendes templomokat, udvarokat találni.

 

Délután eltaxiztam a Lama templomba, ami Tibet határain túl a tibeti buddhizmus legjelentősebb fellegvára, de közel sem volt olyan csodálatos hangulata, mint Tibet bármelyik kolostorának. Aztán irány a Nyári Palota, ahova a többiek taxival mentek, de mivel elég nagy volt a távolság, én inkább metróra és buszra szálltam. Így jóval olcsóbb volt, no meg az ember kicsit elvegyült a nép között. Az uralkodók ebbe a kis meseországba menekültek, amikor a Tiltott Városban már nagy volt a hőség - csónakázótó, kis dombtetőn épült templom-együttes, girbegurba sétautak, pavilonok, verandák.

Este páran elmentünk a pekingi opera előadására. Ugyanazt a darabot láttam, amit otthon a tavaszi fesztivál keretében egyszer már megnéztem, de azért nem bántam meg, különösen mivel az előadás előtt végignézhettük, hogy sminkelnek a színészek.

Este Ken-nel vacsoráztam, aki említette, hogy a csoportkísérőnk, Geoff áradozott rólam, hogy milyen könnyű természetű, rugalmas, minden nehézséget humorral fogadó kuncsaft vagyok, az idegenvezetők álma. Namármost - azt hiszem, ez mindent elárul a csoportról, ha itt én vagyok a legkönnyebb természetű...

2006. október 7, szombat

Az utolsó nap, amolyan búcsúajándékként, irány a nagy fal. A Huanghua szakaszhoz mentünk, amely kevésbé látogatott, mint a turistabuszok zöme által becélzott Badaling. Azért még itt is elég Disneyland van, például a fal egyik szakaszáról bob-pálya vezet a völgybe. A 20 fős csoportból talán ha négyen indultunk neki gyalog, a többiek a felvonóval kapaszkodtak fel, aztán volt képük megvenni a "Megmásztam a Nagy Falat" pólót. Én is jól leizzadtam, mire felmásztam, de így sokkal érdekesebb, no meg fotogénebb volt az út. Nagyon tetszett a hegygerincen kanyargó fal, az elszórt őrtornyokkal, bástyákkal. Szerencsére nem voltak sokan, lehetett nyugodtan fotózni.

Délben a csoport visszaindult Pekingbe, de én még nyughatatlan voltam, mert nagyon szerettem volna eljutni a Ming sírokhoz - az is világörökség, és viszonylag a környéken van, nem akartam kihagyni. Tömegközlekedés viszont csak nagyon komplikált volt arrafele, a helyi idegenvezető pedig csillagászati áron akart taxit szerezni nekem. Így hát a fal melletti parkolóban kérdezősködtem a sofőröket, nem vinne el valaki, de egyrészt ők is sokat kértek, másrészt csak a sírokig vittek volna és utána bizonytalan volt, hogy jutok vissza Pekingbe. De aztán felébredt az én kis utazóangyalkám, hogy megsegítsen - kiderült, hogy az egyik taxi utasai, egy szimpatikus spanyol pár, szintén oda indulnak, majd vissza a fővárosba, így nekik nem volt kerülő engem elvinni. Ennek megfelelően sikerült baráti áron megalkudnunk az árban. Nem is bántam meg a kitérőt, mert ilyet nem láttunk korábban  - föld alatti, barlangszerű sírokat.

Visszaindultunk Pekingbe és pont áthajtottunk az épülő olimpiai negyeden. Ameddig szem ellátott, daru daru hátán és elképesztő mennyiségű építkezés. Bonuszként még egy hutongba is behajtottunk - egy-két évtizede még ilyen földszintes házakból álló lakónegyedekből állt a város, azonban mára ezek nagyon részét lebontották, hogy átadják helyüket az óriási panelkolosszusoknak. Néhány régi negyed, azaz hutong még megmaradt mutatóba, így megláthattuk, milyen volt Peking az észbontó fejlődés előtt.

Késő délután még egy utolsó séta a Tiananmen téren, egy kis last-minute shopping, majd vacsora. Véletlenül ugyanabba az étterembe sétáltam be, ahol a csoport ült, és szokásuk szerint megint szidták a túravezetőt meg úgy általában mindent. Theresa, a legborzasztóbb közülük, épp azzal hencegett, hogy addig alkudott egy gyöngysorra, amíg nem látta a fájdalmat az eladó arcán. Bár neki abszolút megérte volna 70 juanért is, csak azért alkudta még le 65-re, hogy győzzön. Kérdeztem, hogy a végén legalább mosolyogtak-e (ez jelzi ugyanis, hogy mindkét fél örül az ügyletnek), de nem. Na, ekkor szakadt el nálam a cérna. Közöltem vele, hogy én erre egyáltalán nem lennék büszke, és ha már itt tartunk, nem értem, hogy minek jött el ide, ha egyfolytában nyafog és miért ócsárolja a túravezetőt, aki egy beteg társa helyett ugrott be helyettesítőnek és ha ezt nem tette volna, akkor egyikünk se lehetne itt. A srác valóban először járt Kínában, mint mi, de nagyon talpraesett volt, vagy 10 éve vezet csoportokat és neki egyébként sem az idegenvezetés a dolga, hanem a szervezőmunka, amit tökéletesen ellátott.

Egyébként is, azért van az útikönyv, hogy olvassuk és azért volt minden városban helyi idegenvezető, hogy kérdezzünk. Az asztalnál ülő angolok moccanni sem mertek, mert ők soha nem konfrontálódnak ilyen nyíltan, de én éreztem, hogy ennek muszáj volt kijönni belőlem. Aztán felálltam, fizettem és gyorsan távoztam. El sem köszöntem tőlük és remélem, soha nem látom őket újra.

2007. október 8, vasárnap

Zuhog az eső, sír a város, hogy hazamegyek. Nekem ez most nem annyira szomorú, mint máskor, talán a csapnivaló csoport miatt. Sikerült egy üres három üléses sort megcsípnem, így Bécsig remek helyem volt, filmet néztem, olvastam és aludtam. A szomszédoknál még két óra várakozás, aztán haza. Itthon viszonylag szép őszi idő van, de nekem hűvös - nem kell azonban sokat várni az újabb útra, pár hét múlva irány Burma!:-)


Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra