A Leh-Manali országút

2005. június 21, kedd

Nem volt vidám a fél ötös ébresztő, de hihetetlen utazás várt ma ránk. A Leh-Manali útvonal a világ 2. legmagasabban fekvő útja, jó három napig tart majd, közben egy sátras éjszakával (pont a leghidegebb ponton). Kevesen jutnak el errefelé, úgyhogy ritka élményben lesz részünk. Bár ma több, mint 12 órát ültünk a buszban, egy pillanatig nem unatkoztam, olyan változatos és lenyűgöző volt a táj. Már nem a négy dzsippel, hanem egy busszal utazunk. Reggel rutinosan lecsaptam a bal első ülésre, mert ott fel tudom tenni a lábam a lépcsőkorlátra, így nem fárad el a derekam az egész napos zötykölődéstől. Betettem a Robbie minidiszket a lejátszóba és csodáltam a végtelenül kopár, de gyönyörű tájat.

Felkapaszkodtunk az út legmagasabb pontjára, a Taglangla hágóhoz, 5300 méter magasra. Ezzel én is egyéni csúcsot döntöttem és mit ne mondjak, alig kaptam levegőt. Egyik útitársunk nem is nagyon bírta, így szegényt egy oxigénpalackkal tartottuk életben. Elkészültek az obligát fotók és már ereszkedtünk is lefele.

Mivel a hóhatár felett jártunk, az út mentén óriási hófalak emelkedtek - furcsa volt belegondolni, hogy nyár van és Indiában járunk. Időnként le kellett húzódni, amikor teherautó konvojok jöttek - bár nem félek a mélységtől, ilyenkor bizony kezem-lábam izzadt. Az út ugyanis egysávos, így a lehúzódás azt jelentette, hogy pár centiméterre 5 ezres mélység tátongott mellettünk. Az sem volt túl bíztató, hogy a völgyben számtalan autó-és buszroncsot láttunk. De legalább a teherautó konvojok fotógének voltak, hiszen itt is, mint a világ oly sok tájékán, igencsak csicsásra festik őket. Időnként kiszálltunk, hogy lefényképezzük a szemben jövő forgalmat. Az egyik lány félve kérdezte a férjétől: szerinted milyen közel engedhetem magamhoz az autókat? A férj egykedvűen válaszolta: Amíg nem látod a sofőr szemében az ijedtséget... A fotózáson kívül az út menti figyelmeztető táblák is különös színfoltot vittek az utazásba: "Life is short, don't make it shorter", "I love you darling, but not that fast" vagy "Rather by Mr. Late than Late Mr."

Volt azonban pár torokszorító pillanat is - pl. amikor egy fennsíkon haladtunk át, elhaladtunk pár nomád család sátra mellett. A családtagok kis edényekkel az úthoz szaladtak és vízért könyörögtek. Szerencsére a sofőrünk tudta, hogy ilyenekkel találkozunk és jó pár kannával készült. Milyen kemény élet lehet itt, nem is értem, ivóvíz híján hogy oldják meg a főzést. Egy folyóparton viszont komplett sátortábor várt minket, éttermekkel, üzletekkel. Az ilyen pihenőhelyek a nyári hónapokra épülnek fel, hogy teát, ebédet biztosítsanak a teherautó sofőröknek és a néhány idevetődő turistának. A menü nem hosszú, általában csak rizs van lencsepürével vagy maximum tojásrántotta, de a célnak épp megfelel.

A fennsík után újabb emelkedő következett, ahol különleges természeti jelenséget láttunk: megfagyott vízeséseket. Ilyennel még soha nem találkoztam és nem győztem csodálni a hatalmas jégcsapokat. Nem is értem, hogy fagyhatott meg a lezúdoló víz, mindenesetre igen fotógén látvány. Az sem világos, hogy ha most nyáron meg van fagyva, akkor egyáltalán mikor zubog a vízesés. De sajnos nem volt senki kéznél, aki megmagyarázta volna. Az is nagyon jópofa volt, ahol a hófoltok csak cikkcakkos darabokban maradtak meg - mintha valaki tejszínhabot pancsolt volna szét a folyóvölgyben.

Késő délután érkeztünk meg a sátortáborba. Ezek a szállást nyújtó táborok is csak a nyári hónapokban üzemelnek, aztán összepakolják és elköltöztetik őket.

A sátrak "összkomfortosak", hiszen nemcsak ágy, de vízöblítéses WC is volt bennük. Idegenvezetőnk izgatott hangon sürgetett minket, hogy gyorsan kezdjük öltözködni. Nem értettük, hiszen a tűző napsütésben egy póló elégségesnek bizonyult. De igaza volt - ahogy a nap lebukott a horizonton, egyszerűen lezuhant a hőmérséklet. Pár perc alatt fagyos hideg lett és tényleg kapkodhattuk magunkra az összes ruhánkat. Már három réteg nadrág és hét réteg felső volt rajtam, amikor még mindig vacogtam - szerencsére Prem megszánt és kölcsönadta estére a tolldzsekijét. Ebben, plusz sapkában, kesztyűben vacsoráztunk, majd teljes menetfelszerelésben bújtam ágyba, mint valami Michelin-baba, két paplan és három takaró alá.

2005. június 22, szerda

Közel 12 órát aludtam a dunsztban. Mire felkeltem, szerencsére már melegített a napocska, de azért még elég didergős volt a reggel. Ennek ellenére a szabadban reggeliztünk, hiszen a panoráma kihagyhatatlan volt. A helyiek csodálatos gyömbéres teával melegítették fel elgémberedett tagjainkat, majd pirítóst, zabpelyhet szolgáltak fel. Soha rosszabb reggelit.

Ma újra egész nap buszozás, Jespa városáig. A tájra ma sem lehetett panasz. Még a tegnapinál is több havat láttunk, sőt volt, hogy hókotró állta utunkat. Máskor durrdefektes teherautó, útmunkák, megcsúszott buszok miatt kényszerültünk pihenőre. Ilyenkor kiszálltunk, fotózgattunk, hógolyóztunk - soha nem gondoltam, hogy ezt teszem majd a nyári indiai utamon...

Jespa kb. 5 házból álló falu, egy szállodával. Nagyon nem volt hova menni, így a szállóban múlattuk az időt  este, majd remek vacsora volt. Annyira a semmi közepén érzem magam...

2005. június 23, csütörtök

Hajnali ötkör ébresztő. A személyzet sem kelt korábban - amikor lementünk reggelizni, mind ott aludtak az étkező közepén, egy kupacban. Idegenvezetőnk őket is felverte, hogy gyorsan főzzenek kávét, teát, készítsenek pár pirítóst, hogy mihamarabb indulhassunk. Szegények eléggé félálomban voltak, így a rántottasütés Premre maradt...

Nekilódultunk a Rohtang hágó felé. Elég lassan haladtunk a rendkívül rossz, kátyús utakon. A hágón a látványtól azonban igencsak tátva maradt a szánk: indiaiak ezrei látogatnak ugyanis ide, hogy havat lássanak. Míg az ország túlnyomó részén tombol a kánikula, sokan a hegyi városokba utaznak nyaralni és a vakációjuk fénypontja a hónézés. Ameddig a szem ellátott, óriási dugó, parkolót ugyanis nem építettek e célból a hegy tetejére. Szőrmekölcsönzők tucatjaitól lehetett bérelni a szivárvány minden színében pompázó kabátot, hozzá nagy fekete gumicsizmákkal. A borzasztó minőségű műszőrme-kabátok inkább régi, foszlott frottír-köntösöknek tűntek. Meglett felnőtt emberek gyerekes kacagással gurultak, csúszkáltak a havon, dobálták a hógolyót, próbálgatták a szánkókat. Volt, aki sílécet is hozott, bár az óriási tömegben, a köves, koszos havon síelésre semmi esély nem volt. Mások szamárháton élvezték a vurstli-hangulatot, melyről rengeteg árus is gondoskodott. Sült kukorica, bóvli minden mennyiségben. Az egyik gyerkőcnél Rubik kockát fedeztem fel - hiába, ezt a világ minden pontján ismerik. Amikor már azt hittem, nem ér több meglepetés, egy sárkányrepülő húzott el felettünk. Óriási hangulat volt.

A dugó... mint délután ötkor a Lánchídon. A különbség csak annyi, hogy itt senki nem furakszik, senki nem ideges, senki nem szól be a másiknak. Mindenki vár, araszolgat és segít irányítani a káoszt. De ezt már tudtam korábban is, hogy a vezetési kultúra, az bizony a mi kis hazánkban a legdurvább.

Végre túljutottunk a nehezén és hajtottunk tovább Manali felé. A hajtűkanyarok, keskeny utakon való előzés mellett itt a kőomlások is komoly veszélyt jelentenek. De mi szerencsésen megérkeztünk Manaliba, igaz, rém fáradtan. Nagy-nagy köszönetet mondtunk a fantasztikus sofőrünknek, hogy épségben elhozott ide minket.

Manaliban a Highland Hotelben lakunk, nagy szálloda a város peremén. Rózsakert, TV, telefonos szobák, nagy erejű zuhany - de mintha hiányoznának az elmúlt éjszakák nomád viszonyai. Furcsa a tömeg, a civilizáció a hegy csendes nyugalma után. Vacsora a szállodában, megünnepeltük John születésnapját, aztán alvás.


Next part of Ladakh
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Ladakh következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra