Luang Prabang

2005. december 3, szombat

Én nem értem, mi folyik itt a kakasokkal - hajnali 1-kor is rázendítettek, aztán fél négykor, majd hét órától folyamatosan egész reggel. Ezek itt soha nem alszanak?? Pedig most csak 9-kor volt találkozó, alhattam volna kedvemre, de nem hagytak.

Ma csak egész rövid volt a közös program, megnéztük a szállóhoz közeli Wisumarat templomot, aztán a nap hátralevő része szabad volt. Egy otthoni jóbarát ajánlotta, hogy nézzem meg a Tat Sae vízesést, így ehhez gyűjtöttem két társat, úgy jobban megoszlanak a költségek. Karen, az amcsi lány és Bella, az angol csajszi tartottak velem, 15 dollárért béreltünk hárman egy tuk-tuk taxit pár órára. A vízesés nem túl magas, mégis igen látványos, mert sok-sok kis medencét alkotva zúdul le az erdős vidéken.

A vállalkozóbb kedvű fiatalok pancsikoltak is a sekély medencékben, én csak visszafogottan fotózgattam. Aztán vissza a városba, ahol fel-alá flangáltam a főutcán, ahol egymást érik a kis üzletek, éttermek, internetezők. Megnéztem az egykori Királyi Palotát is, melynek udvarán csodálatos templom van.

Hihetetlen nyugodt itt a hangulat - általánosságban is igaz, hogy Laosz a délkelet-ázsiai régió legkevésbé látogatott országa, csak 1989-ben nyitotta meg kapuit a turisták előtt. Még nincsenek kéregető gyerekek, de már vannak helyi kis vállalkozók, akik internetes kávéházakat, utazási irodákat nyitottak. Vannak már szállók, de még olcsón, lehet alkudni szép szőttesekre a piacon, de még az is valami bájos, ártatlan módon folyik - az eladó mondjuk 100-ért kínál valamit, mire a vevő 80-at ajánl, ilyenkor az eladó szégyenlős mosollyal kérdezi, 90 rendben van-e, persze igen. És ez mindig ilyen gyorsan és kis léptékekkel megy, koránt sincs az a nagy színészi játszma, mint az arab piacokon, nem kiabálnak az ember után, csak mosollyal, maximum halk köszönéssel állítják meg az embert. Az egész országot valahogy átlengi ez a kedves, bájos, nyugodt hangulat. Az ember szinte érzi, ahogy a pulzusa hozzálassul az itteni tempóhoz.

Este az egykori királyi palotában volt táncelőadás, 600 éves laoszi balett-előadást lehetett nézni, persze nem hagytam ki. Először a hölgyek táncoltak, szinte csak a kezük kecses mozdulataival, aztán a Ramayana-ból adtak elő egy részletet.

Amikor kijöttünk az előadásról, a szombat éjszakai piac forgatagában találtuk magunkat, vettem is pár ajándékot a kollégáknak és barátoknak.

2005. december 4, vasárnap

Hiába, az igazi hős. Ma akár délig is alhattam volna, de már fél hatkor talpon voltam, hogy megnézzem a szerzetesek alamizsna-gyűjtő körútját. Napfelkelte előtt, még a szürkületben, a narancsruhás szerzetesek libasorban járják az utcákat, ahol a járdán guggoló, ücsörgő helyiek (és egyre nagyobb létszámban, a turisták) rizst tesznek a szerzetesek alamizsnagyűjtő edényébe. Időnként egy-egy csoki vagy gyümölcs is belekerül, de alapvetően mindenki mindenkinek egy-egy csipet rizst ad. Élelmes utcai árusok a turistáknak is adtak el rizst, hogy azt tudják osztogatni, és a folyamat elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol a kínálat jóval meghaladta a keresletet. A szerzetesek edénye hamar megtelt, de azért végigjárták a megszokott útjukat, és az edényt időnként kiürítették a járda mellé készített kosarakba. A fölös rizs egy részét szegények kapták, egy másik része pedig visszakerült az utcai árusokhoz. Így valósul meg a híres buddhista körforgás:-))

Visszasétáltam a szállóba, megreggeliztem és egy kicsit még aludtam. Aztán pakolás, ebéd és 1-kor indultunk a fővárosba. A belső repülőjárat egy kicsi, tömött gép volt, de csak alig egy óra volt az út. Vientiane-be érkezvén a szállodába menet röviden megálltunk a Győzelem Emlékműnél.

Elég érdekes egy építmény - az 1960-as években húzták fel, francia mintára, kicsit kínai beütéssel, szovjet cementből és buddhista festményekkel díszítve. A cementet eredetileg a helyi repülőtér építéséhez kapták, ezért a helyiek "vertikális kifutópályának" becézik a diadalívet. A torony környékén takaros park terül el, közepén szökőkúttal, melyből a vízsugarak a hangszórókból áradó népdalok ritmusával tökéletes összhangban törnek fel. És persze mindenhol sarló-kalapácsos lobogókat lenget a szél...

Becsekkoltunk a szállodába, ahol puccos légkondis szobák vannak, 25 dollárért, az eddigi legdrágábbak. A legnagyobb örömöm a hajszárító volt - nem mintha annyira kényes lennék a frizurámra, de már vagy egy hete hurcolok magammal két nedves pólót, amit hiába terítek ki minden este, ebben a párás levegőben csak nem akarnak megszáradni. Nekik estem hát a hajszárítóval és végre megszabadultam a dohos, nedves szaguktól.

Ma nem volt csoportvacsora, és úgy döntöttem, egyedül nem eszem - egyrészt nem szeretek egyedül vacsorázni, másrészt rám is fér egy kis szünet, rengeteget eszem ugyanis, jóval többet, mint otthon. Így csak sétáltam, meg írtam pár emailt az otthoniaknak.


Next part of Laos
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Laosz
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra