A csomagom elveszett, de Robbie megvígasztalt

2003. december 6, szombat

Itt ülök a világ legtávolabbi csücskében, és a Mikulás helyett Robbie Williamsre várok. Három napja ugyanazt a pólót viselem, mivel a csomagom elveszett, de történhet ilyenkor bármi - amikor úton vagyok, nem lehet levarázsolni a mosolyt az arcomról.

Az egész tortúra még a budapesti indulással kezdődött. Új-Zélandra tartván először Bécs felé indultam, de a köd miatt jó másfél órás késéssel indult a gép. Így jóval a Sydneybe tartó csatlakozás tervezett indulása után érkeztünk Bécsbe, de szerencsére az a gép is késett, így még épp elcsíptem. A csomagok átpakolására viszont nem maradt idő, azok Bécsben rekedtek. Kuala Lumpurban szálltunk le tankolni, addig 12 órát repültünk, onnan további nyolcat és még akkor is csak Sydneyben voltunk - innen újabb négy óra Auckland. A hosszú repülés szerencsére elég könnyen telt, egyrészt minden ülés támlájában volt képernyő és 5 film, no meg számtalan számítógépes játék közül lehetett választani, másrészt sikerült egy üres soron elnyúlva aludni. Nagyon furcsa, hogy csütörtökön elindul az ember, és másfél napos utazás után szombaton érkezik meg - mintha elveszne egy nap az életemből, de majd hazafele visszakapom.

Aucklandban a Central Backpackersben töltök két éjszakát, amíg megjön a csoport. Elsőre rögtön 12 órát aludtam, csak késő délután tértem magamhoz. Nézelődtem a városban és egy buszon ülve a sofőr mögött a következő feliratra lettem figyelmes: December 6-án este 7-ig különjáratok indulnak a Robbie Williams koncertre. Hoppá, ez ma van, esett le a tantusz és siettem a buszpályaudvarra. Ugyan elmúlt már 7 óra, de még ment egy busz, gyorsan felpattantam. Nem tudtam, merre megyünk, lesz-e jegy, de nagyon lelkes voltam, hiszen alig egy hónapja láttam a fiatalembert Budapesten és szenzációs volt a koncert. A biztonsági ellenőrzés jóval lazább volt, mint otthon, ahol könyörtelenül elvettek minden palackos üdítőt. Itt megkérdezte az őr, van-e nálunk ital. Nincs - felelte egy csaj - de jólesne egy, Neked van? Az őr csak mosolygott, és intett, hogy menjünk. Volt jegy, igaz, jó messze a színpadtól, de legalább a legolcsóbb. A hab a tortán az elő-zenekar, a Duran Duran volt, és mindjárt jön Robbie, juhhé.

2003. december 7, vasárnap

Óriási volt a koncert, meglett a csomagom és a csoport is előkerült, úgyhogy minden sínen van. Az egyhónapos túra az angol Explore szervezésében megy, de egy helyi cég, az Antipodean Explorer alvállalkozásában. 22-en vagyunk a csoportban, pont fele férfi, fele nő. 5-5 szóló nő és férfi, a többiek párban, és a két idegenvezető is egy 50-55 körüli házaspár. Egy 30 körüli kedves angol lány lett a szobatársam. Reggel, miután kijelentkeztem a szállóból, kibuszoztam a reptérre, mert akkor még sehol nem volt a csomag, mint kiderült, elromlott a számítógépes rendszerük és teljes volt a káosz. Még jó, hogy kimentem, így megtaláltam a táskám, különben várhattam volna a házhozszállításra. Egy 56-os disszidens volt az ügyintéző, rögtön kiszúrtam a névjegyét (Hegedűs), beszélgettünk kicsit, aztán kaptam 150 dollárt a légitársaságtól a kellemetlenségért - így a koncertjegy már bőven fedezve van.

Tele van a város jó kis olcsó ázsiai éttermekkel, így reggelire, ebédre és vacsorára is sushit ettem, úgyis elvonási tüneteim vannak a japán utazás óta. Délután volt egy kis eligazítás, majd egy rövid séta a városban, első látásra bíztató az idegenvezető, Neil, rengeteget magyaráz. Szerintem botanikus lehet, vagy az akart lenni gyerekkorában, mert minden fánál meg-meg állunk és élvezettel mesél róluk.

2003. december 8, hétfő

Megjött a busz, és nekivágtunk. Megismertük a női idegenvezetőt is, Jan, és ő is hihetetlen jó fej, imádom a humorát. Neil és ő rengeteget beszélnek a mikrofonba, pedig ez az Explore utakon nem szokás, ott a kísérők inkább csak szervezői feladatokat szoktak ellátni. Ez a páros viszont halálosan komolyan veszi, hogy mindent elmondjanak nekünk az országról, és folyamatosan magyaráznak, hol viccesen, hol tudományosan.

Első állomásunk egy kiwi-ház volt Otorohangában, ahol e kihalófajban levő madárfajt mesterségesen igyekeznek szaporítani. Mivel nincs sok esélyünk szabadban látni kiwit, legalább így üvegfalon keresztül néztük meg, érdekes egy madárka. Naponta 18 órát alszanak, most is csak kettő volt ébren. Egy kifejlett példány jó hatkilós, repülni persze nem tudnak, csak a földet túrják folyamatosan a hosszú csőrükkel. A legérdekesebb azonban egy röntgenfelvétel volt egy terhes kiwileányzóról - valami egészen hihetetlen, milyen óriási tojásuk van a madár méretéhez képest, alig fért el az anyukában a tojás.

Könnyű ebéd után továbbutaztunk, közben sok érdekeset hallottunk. A legkülönösebb számomra az volt, hogy Új-Zélandon néhány nagyváros kivételével sehol nincs vezetékes víz, hanem minden háztartás az esővizet gyűjti háztartási célokra. Ugyancsak természetet kímélő módszereik vannak a hulladékgyűjtésre, ami az egész országban szelektív módon zajlik. Kis, öntudatos, természetszerető népség.

Délután megérkeztünk Waimotóba, mely a szentjánosbogaraktól hemzsegő barlangjairól híres. Lehetőség volt úgynevezett "feketevizes" rafting-ra a barlangokban, de mivel jó előre figyelmeztettek, hogy jéghideg a víz, ezt inkább kihagytam.

A csoport többi gyávájával együtt csak egy biztonságos ladikban merészkedtünk be a barlangba, ahol felejthetetlen látványt nyújtott a több ezer szentjánosbogár. Mintha csillagokkal sűrűn teleszórt eget néznénk, csak ámultunk meg bámultunk

2003. december 9, kedd

Megint jó sokat aludtam, de rám fér a pihenés, aztán kiadós reggeli után indultunk tovább. Délelőtt egy igen kommersz programon kellett túlesni, ez az Agrodome meglátogatása volt. Kifejezetten turisták számára találták ezt ki, afféle birkabemutató. Új-Zélandon a 4 millió lakosra kb. 44 millió juh jut, kisbirkák születése idején ez akár 60 millió is lehet. A leggyakoribb 19 fajtát vonultatták nekünk fel, és egy srác elmagyarázta, mi köztük a különbség, melyiket miért tartják, mit szeretnek, stb. Aztán megnézhettük, hogy kell birkát nyírni, és megsimogathattunk néhány picit.

Délután Whakarewarewa falut látogattuk meg, ahol pár régi maori építmény áll, majd a Rotorua környéki gejzírekhez hajtottunk. Itt tör ki 20-30 méter magasba az ország legnagyobb gejzíre, a Pohutu. Elég büdös volt a környéken, de a bugyogó gejzírek látványa miatt szívesen elviseltük.

A szállodában kellemes meglepetés várt, remek kis úszómedence a kertben. Nem is kellett sok bíztatás, belevetettük magunkat és óriási vízilabdacsatát vívtunk.

Este egy maori műsoros estre mentünk. Ilyen sok helyen van az országban, de itt a legnagyobb, legprofibb. A műsoros est koncerttel és vacsorával 75 új-zélandi dollár (kb. 50 USD). Busszal jött értünk a szervezőcsapat és elvittek a várostól kb. 15 km-re fekvő Tamaki maori faluba. Útközben megtanultuk a maori üdvözlést (az orrunkat kell egymáshoz érinteni), megválasztottuk a törzsfőnökünket és megtanultuk a fontosabb illemszabályokat. Ahogy megérkeztünk, a vendéglátó maori törzs egy harcost küldött elénk, aki csúnya grimaszokkal és ijesztő tánccal próbált minket megfélemlíteni. Miután nem ijedtünk meg, a békekötés jeleként egy fegyvert jelképező gallyat dobott elénk, amit a mi törzsfőnökünk elfogadott és megtörténhetett a maori puszi. Beléphettünk a faluba, ahol a kis kunyhók előtt tetovált, népviseletbe öltözött maori legények és leányok mutattak be táncokat, játékokat. Majd betereltek minket egy nagyobb helységbe, ahol egy komolyabb ének-, és táncbemutató volt, nagyon élveztem, leszámítva, hogy iszonyú álmos voltam. De muszáj volt nyitva tartani a szemem, csukott szemmel ugyanis nem tudok fotózni.

A műsor után kezdődött a hangi, azaz a maori vacsora. Minden fogást földbe vágott üregekben, forró köveken készítettek el, jó 3-4 órán keresztül. Először megáldottuk az ételt, majd kezdődhetett a lakoma. Többféle húst, krumplit, és valami kását ettünk, majd remek édességeket, ez utóbbiak hagyományos módon készültek. Degeszre ettük magunkat, majd buszozás vissza a hotelbe. A sofőrünk egy teljesen lökött manus volt, aki állandóan azt hangoztatta, hogy nem egy buszban ülünk, hanem egy kenuban (maori nyelven "waka"), hiszen az a hagyományos maori közlekedési eszköz. Egyszer meg is jegyezte, hogy a sekély vízben megfeneklett a kenunk, ezért össze kellett kapaszkodnunk és ritmusra ringatni a hajót, hogy kimozduljunk a homokos talajról. Majd valami angol gyermekdalt énekeltetett velünk, hogy álomba ringasson néhány velünk utazó gyermeket és addig folyamatosan körben haladt a körforgalomban - még jó, hogy errefele nem volt túl nagy forgalom, a többi vezető gutaütést kapott volna.

2003. december 10, szerda

Alig egyórás utazás után a Waimangu vulkanikus völgybe érkeztünk, ahol valami álomszép sétát tettünk - és még inkább az lett volna, ha nem zuhog folyamatosan az eső. Különleges, szinte holdbéli tájon jártunk, vulkanikus hegyek, gőzölgő gejzírek, fortyogó mocsártavak, mohával belepett ágas-bogas fák között. Valami elképesztő volt a szín-kavalkád és a szívem szakadt meg, hogy a folyamatosan zuhogó eső miatt alig tudtam fotózni.

 

   

     

Ez egyébként az egyetlen ilyen jellegű völgy, melynek létrejöttét napra pontosan tudja a tudomány, ugyanis feljegyezték, hogy a Warawera vulkán 1886. június 10-én tört ki, létrehozva ezt a furcsa tájat. Elértük a Rotomahana tavat, mely a vulkánkitörés hatására az eredeti méretének húszsorosára növekedett. Itt hajóra szálltunk, de az égiek nem kegyelmeztek, továbbra is mintha dézsából öntötték volna az esőt. Dél körül ért véget a kis túránk, óriási adat gombalevessel igyekeztünk felmelegedni, és remek répatortával vigasztalódni.

Ebéd után újra ki az esőbe, ezúttal a Craters of the Moon nevű vidékre. Ez is hasonló elvarázsolt táj, fortyogó gejzírekkel, furcsa, különös szagú gőzfelhőkkel és szivárványszínű kőzetekkel. Még megálltunk pár percre a Huka vízesésnél, majd megérkeztünk a szálláshelyre, a Taupo tó közelében található Chelmswood Manor motelbe. A Taupo tó az ország legnagyobb tava, szintén vulkánkitöréssel jött létre, úgy 25 ezer évvel ezelőtt. Ugyancsak itt történt a mai történelem legnagyobb vulkánkitörése, időszámításunk előtt 181-ben. Ennek hatását (sötét ég, furcsa napjelenségek) még Kínában, illetve a római birodalomban is észlelték. Még szerencse - tette hozzá Neil -, hogy Új-Zéland ekkor még lakatlan terület volt, hiszen mindenki elpusztult volna. Ma a Taupo tó vidéke csendes, nyugodt környék, ahol csak az extrém sportok jelentenek némi izgalmat.

2003. december 11, csütörtök

Végre száraz időre ébredtünk, így már reggel 7-kor kipattantam az ágyból. Délelőtt szabadprogram volt és már hajnal óta az járt félálomban az eszemben, hogy ha nem esik az eső, vissza kellene menni a tegnap délutáni séta helyszínére és rendes fotókat készíteni.

   

A Craters of the Moon ugyanis csak pár kilométernyire volt a szállásunktól és nagyon visszahúzott a szívem. Hívtam egy taxit, megalkudtam az árban és a csajszi kitett a holdbéli tájon, mondván, majd egy óra múlva értem jött. Ott álltam egyedül és csak akkor jöttem rá, milyen misztikus is így kora reggel, turisták nélkül ez a táj. Egyedül voltam a hajnali párában, a sok gőzfelhő és forrongó gejzírek között. A kicsit félelmetes sistergést és bugyborékolást a madarak vidám csiripelése oldotta. Annyira nyugodt volt a táj, még néhány nyuszi is átfutott előttem az úton. Körbesétáltam a területet, majd időben megjött értem a taxislány és visszavitt a városba.

Az idegenvezetők javasolták, szerezzünk be néhány filléres holmit a helyi "Warehouse" nagyáruházban a kenutúrára - szandált, nagy karimájú kalapot. Valóban nem volt drága, úgy 3 USD egy vizitúrára tökéletesen megfelelő cipőféleség. A vásárlás után gyors ebéd (ezúttal thai), Internetezés haza, majd indulás.

Körbebuszoztuk a tavat, majd egy kis túrát tettünk a Rotopounamu tóhoz egy esőerdőn keresztül. Este hangulatos faházakban, a Skotel Motelben szálltunk meg. Holnap több programlehetőség van, a legkeményebb a Tongarino Crossing nevű túra, de van néhány kisebb, könnyebb sétalehetőség. Emlékszem, még az argentínai utazáson volt egy világlátott nő, aki rengeteg országban túrázott, de nem győzött lelkendezni, hogy szerinte a Tongarino Crossing a világ legszebb egynapos túrája. Azóta fájt erre a fogam, így jelentkeztem a holnapi csoportba, de majd az időjáráson múlik, indulhat-e a csapat. A 22 fős csoportból csak nyolcan vállaltuk be, a többiek a kisebb sétákra mennek.

2003. december 12, péntek

Alig aludtam. Az erős szélben recsegtek-ropogtak a fából készült falak, nagyon meleg volt és a túra járt az eszemben. Igazán nem is tudom, mitől féltem inkább: attól, hogy indítják, vagy attól, hogy nem. De eljött a reggel, ragyogó kék éggel, így nem volt kérdés, menni "kellett". A túra hossza nem vészes, kb. 17 km, de a nagy szintkülönbség miatt minimum 7-8 óra. Végig meredek vulkanikus vidéken vezetett az út, és rendkívül változatos időjárási körülmények között. Az első 1-1.5 órás szakasz csak amolyan könnyű bemelegítés volt a Mangatepopo völgyben. Innen egy igencsak meredek mászás következett a Déli kráterhez, ekkor már mindenkiről patakokban folyt a víz. Szusszantunk egyet, aztán újabb egyórás kemény emelkedő a Vörös kráterig, köveken felkapaszkodva, lihegve, de boldogan - a látvány fantasztikus volt.

 

Néha ugyan az orrunkig se láttunk, de időnként kitisztult a köd és akkor szorgalmasan kattogtak a fényképezőgépek. Egyre hidegebb volt, felvettük a polárdzsekit és az orkánkabátot, de legalább nem esett az eső. A Vörös kráter volt a túra legmagasabb pontja, 1886 méter, innen egy félórás gyaloglásra voltak az Emerald tavak, ami miatt leginkább nekivágtam. Fantasztikus fotókat láttam erről a két tóról, és "élőben" sem okoztak csalódást.

 

Elmajszoltuk a szendvicseket, majd megindultunk lefelé. Úgy félúton, a Ketetahi menedékháznál már tűzött a nap, pólóban, mezítláb napoztunk, majd az utolsó szakasz következett.

   

Először rengeteg lépcsőn kellett lefelé lépdelni, majd egy erdőn keresztül mentünk.

   

  

Ekkor hirtelen eltűnt a nap és óriási vihar kerekedett, bőrig ázott mindenki az orkánkabátok ellenére. Ilyen eső ellen már nincs védelem. A túra végén várt minket a csoport többi tagja, majd a szállásra hajtottunk. A vacsorát kihagytam, inkább a szálloda forróvizes jacuzzi medencéjében áztattam megfáradt tagjaimat, és 9-kor már pizsamaosztás volt..


Next part of New Zealand
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Ú-Zéland következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra