Karácsony a Torres del Paine nemzeti parkban2002. december 21, szombat Ma délben jött meg a Travelbag csoport Angliából, volt még egy szabad délelőttöm. Nem tudtam, mi lesz a délutáni közös program, de végiggondolva, mit akarok tutira megnézni, a La Boca negyedbe indultam. A taxis csóválta a fejét, hogy nem érdemes oda ilyen korán reggel menni, nem lesz ott egy lélek se, csak délután indul be majd arrafelé az élet. Igaza volt, de utólag kiderült, fotós szemmel igenis a reggeli órák a legszebbek: sehol egy teremtett lélek, gyönyörű a fény, így igazán hangulatos képeket lehet készíteni az olasz negyed tirke-tarka házairól. A Caminito olyan, mint egy meseváros, minden házfal más-más színben pompázik, igazi Kodak-élmény. 9 után aztán elkezdtek szállingózni az első művészek és elkezdték kipakolni portékáikat, félóra múlva az első japán turistacsoport is befutott, megtört hát az idill.
Visszabuszoztam a főtérre és megnéztem a rózsaszín házat, a Casa Rosada-t, melynek erkélyéről Evita lelkesítette népét a 40-es években. A ház színét Domingo Sarmiento elnök találta ki, hogy ezzel szimbolizálja a parlament egyensúlyát a két politikai szárny között, melynek színe piros, illetve fehér volt. És ha már színek: a helyi focicsapat kék és sárga színének is megvan a maga története: alapítói sokáig nem tudtak megegyezni a színekben, így megállapodtak: kisétálnak a kikötőbe és az első oda befutó hajó színeit kapja a csapat, ez pedig egy svéd hajó volt. Délre visszasétáltam a városba, megjött a kis csapat, csak kilencen leszünk: hat nő és három pasi, nem túl egészséges arányok, bár az igen jóképű idegenvezető azért javít valamit a helyzeten. Bár csak 26 éves, elég kalandos élet áll mögötte: takarított repülőgépeket, tanított angolt Japánban, volt DJ egy sztriptízklubban, modellkedett, festő volt és gyakorlatilag bejárta az egész világot. Ha elfogyott a pénze, dolgozott pár hónapot, aztán jöhettek az újabb kalandok. Rövid eligazítás után már indultunk is egy buszos városnézésre, egy negyvenes helyi idegenvezető segítségével. A nő pont úgy nézett ki, mint ahogy az igazi tangótáncosnőt képzeli el az ember: magas, hosszú fekete hajú, szigorú tekintetű, elegáns mozdulatok, kimért, titokzatos. Szinte láttam suhanni a parketten... Először a Palermo negyedbe hajtottunk, ahol a gazdag villák, követségek állnak árnyas ősfák között. Majd a Recoleta negyedbe hajtottunk, melynek fő nevezetessége a temető, ahol Eva Peron, a 33 évesen elhunyt rendkívül népszerű elnökné sírja áll. A sírt állandóan virág borítja, rengeteg a látogató, hosszú sorban várakoztak arra, hogy lefotóztathassák magukat a síremlék előtt. Innen párlépésnyire áll az Iglesia de Nuestra Senora de Pilar, a város első, 1732-ben épült temploma. A La Boca negyedbe is elmentünk, de mennyire más volt, rengeteg turista, zenész, művész, árus nyüzsgött a reggel még oly hangulatos utcákon. Kis pihenés, internet, aztán vacsora: a mini-steak itt kétszer akkora, mint nálunk a normál, rengeteg húst esznek ezek az argentinok, a steakimádó angolok nem győztek ujjongani az adagok láttán. 2002. december 22, vasárnap Egész éjjel, egész nap zuhogott az eső. Délelőtt szabad program, de a szakadó égi áldás miatt csak a közeli bevásárlóutca üzleteibe és kávéházaiba jutottam el. Délután aztán kimentünk a reptérre, ahol rögtön kiderült, órákat késik a gép. Még jó, hogy volt internetezési lehetőség, olvasgattam a híreket, és megtudtam, hogy Évi nyerte a Big Brothert. Aztán csak elindultunk és elrepültünk Rio Gallegosba, majd busszal tovább: eredetileg Chiléig, de mivel a határ már bezárt, még argentin területen szálltunk meg Rio Turbio nevű városkában. 2002. december 23, hétfő Reggel aztán csak átjutottunk a határon. Puerto Natalesben megálltunk egy kicsit rágcsálnivalókat venni, mert a nemzeti parkban, ahova indultunk, elég húzósak az árak. Ma lényegében egész nap a buszon ültünk, ami elég pici, de legalább hamar összekovácsolódik a csapat. Megálltunk egy barlangban, ahol valami rég kihalt, négy méter körüli hatalmas állat élt (milodon), no meg időnként nyújtózkodni és kora este végre megérkeztünk a Torres del Paine nemzeti parkba. A parkban 250 kilométernyi turistaútvonal van, mi két napot fogunk itt tölteni. A tájék gyönyörű, csak az időjárás kegyetlen: az átlagos szélsebesség 100 km/óra, de időnként akár 160 km/óra is előfordul. 25 emlős és 115 madárfaj él errefelé, a legtipikusabbak a guanaco, a nandu és a kondor, de a szerencsések akár pumát, rókát, hattyút, flamingót is láthatnak. Igen csinos kis lodge-ban lakunk Hosteria de las Torres, az ára sem piskóta, 165 USD egy kétágyas szoba. Értem már, miért volt drága ez a patagóniai utazás...
Az étteremben nincs étlap, gyakorlatilag kétféle választásunk lehet: 15 dolláros szendvics vagy 30 dollárért svédasztal, ahol annyit ehetünk, amennyi belénk fér. Természetesen mindenki ez utóbbi mellett döntött és igyekeztünk annyit enni, hogy megérje azt a fránya 30 dollárt. De nem érheti kritika a szakácsot: szenzációs volt mind a hidegétel, mind a melegétel választék, a rengeteg sütiről, tortáról már nem is beszélve. Ami furcsa volt, hogy még este 10-kor is csak épp kezdett sötétedni, pedig muszáj korán feküdni, holnap tízórás túra vár ránk. 2002. december 24, kedd Ragyogó napsütésre ébredtünk, gyorsan kipattantam hát az ágyból, irány a reggeli. Fantasztikusan tiszta a levegő, és az étterem csupa-üveg falán keresztül a napfényben csillogó havas hegycsúcsokat csodálhattuk. Mint valami giccses képeslap, pedig ez a valóság volt.
Alig vártam, hogy induljunk. De a reggeli sem volt elhanyagolható élmény - zavarbaejtő választék, és minden kifogástalan minőségben. 9-kor aztán nekivágtunk, hogy megnézzük a park fő attrakcióját, a Torres del Paine tornyokat. Dan, a vezetőnk, nem sok jóval bíztatott minket, ő már többször járt itt, és még soha nem látta, de töretlen optimizmussal indultunk útnak. Sajnos a lelkesedésnek hamar alább kellett hagyni, a ragyogó időt hamarosan eső, köd, majd hó váltotta fel. Hol zuhogott, hol kisütött a nap, nem győztünk öltözni-vetkőzi. Sapka fel, le, kesztyű fel, le, kabát alá polár, polár le, 10 perc nem telt el úgy, hogy valamit ne kelljen igazítani az uniformison. Délután egy menedékházban ittunk forró csokit, tiszta sítábor hangulat volt, ahogy a pirospozsgás arcú, fáradt, de boldog mosolyú emberkék bejöttek melegedni egy kis időre.
A tornyokat végül mi sem láttunk, a magasabb részeken sajnos nem volt esély a derültebb időt kivárni. De így sem bántuk meg az egésznapos gyaloglást, valami hihetetlen gyönyörű a vidék, én még soha nem láttam ennyire szép hegyeket. Zöld rétek (már amikor sütött a nap), havas csúcsok, türkizzöld tavak, gyorsfolyású patakok, rendkívül változatos a táj. Egyik útitársunk, Jane, igencsak meglepte a csapatot: 37 évéhez mindössze 42 kg társul, kis vézna, lassú leányzó, aki viszont igencsak szívósnak bizonyult a hegyi terepen. Mint kiderült, rutinos túrázó, aki a Kilimanjarot is megjárta már, neki ez csak afféle hétvégi kirándulás volt. Amikor mi már csak vánszorogtunk, ő ment, mint egy traktor, aztán időnként bevárta a csapatot. Egy hirtelen mozdulattól jól megrándult a nyakam, így este a szállóba visszatérve bejelentkeztem egy masszázsra. A kislány nem volt olyan profi, mint az otthoni masszőröm, de nagyon jólesett a félórás dögönyözés, remélem, használ is. Aztán vacsora, ünnepi asztaldísszel és zenével, amolyan angol módra: sült pulyka volt a legnépszerűbb fogás, hiszen karácsony van. 2002. december 25, szerda Ma is kék ég és hétágra sütő nap üdvözölte az ébredőket, de ma így is maradt egész nap. Esőben sem rossz túrázni errefelé, de így egészen más volt: nem győztem kattogtatni a fényképezőgépet, aminek tegnap azért elég pihenős napja volt. Délelőtt a Grey tóban úszkáló jégtömböket néztük meg - nagy ujjongás volt, még soha nem láttam ekkora jégkockákat, csak filmen a Titanicban, de azok is műanyagból voltak.
Aztán ebéd egy igen hangulatos kis étteremben, a Serrano kempingben, ahol meleg kályha és karácsonyi abroszok fogadtak. Egyszerű, de bőséges ételeket ettünk, mint afféle vidéki fogadóban, ide aztán nem jönnek a jenki turistacsoportok. A hangulatot a remek chilei bor is emelte. Délután aztán a park egy másik részét, a Nordenskjöld tó környékét jártuk be, tündéri virágos réteket. Dan mesélte, pár hete még hótakaró volt mindenütt, tökéletes az időzítésünk, ez a táj csak néhány hétig ilyen színes.
Láttunk egy helyes rókakomát is, egész közelről le tudtam fotózni. Mivel olyan remek idő volt, észre sem vettük, hogy csak este kilenckor érkeztünk meg a szállóba, de még akkor is sütött a nap. Fáradtan, de boldogan ültünk asztalhoz, jöhetett az újabb lakoma, megdolgoztunk érte. Next part of Patagonia Back to the Big Picture Guide Book Back to the frontpage Patagónia következő része Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra Vissza a nyitóoldalra |
