A világ végén

2002. december 31, kedd

Mike igen kellemes baritonjára ébredtünk, ahogy dúdolgatása átszűrődött a szomszéd szobából. Reggel volt idő lustálkodni, csak 11-kor indultunk, aztán visszabuszoztunk El Calafatebe. Mike irtó rendes volt, megosztotta velem az MD lejátszóját - mint kiderült, két fülhallgató bemenete van, így egyszerre tudtuk hallgatni Robbie Williams legjobb nótáit.

El Calafateben felhívtam a szülőket, hogy jó előre boldog új évet kívánjak, aztán vacsi. Egy igen kellemes étteremben foglalt Dan asztalt, a Tableta-ban, ahol szerinte a városban a legjobb a bárányhús. Este 8-kor megkocogtattam a poharam és köszöntöttem az útitársakat - nálunk ugyanis ekkor ütött éjfélt az óra. Egy óra múlva az angolok is követték a példámat, így a helyi éjfélt is beleszámítva háromszor volt alkalmunk az új esztendőre koccintani. A vacsora isteni volt, de az étterem sajnos 11-kor bezárt és ott maradtunk az utcán, hogy akkor most hova. Minden étterem tele volt, a bárok még zárva, a helyiek ugyanis ilyenkor még családi körben ünnepelnek, csak hajnalban térnek be a haverokkal a klubokba táncolni. Nem lévén hova mennünk, a szálloda halljában iszogattunk. Éjfélkor aztán a helyiekhez hasonlóan mi is kitódultunk az utcára, ahol a gyerkőcök nagy visongatva gyújtogatták a petárdákat. Hát nem volt egy nagy bulis szilveszterünk, de azért így is emlékezetes marad.

2003. január 1, szerda

Késői kelés, reggeli, kis levegőzés, aztán délben indulás, lerepültünk a világ legdélibb városába, Ushuaiaba. A reptéren egy négyfős kis kamarazenekar játszott, méghozzá Brahms Magyar táncait, egészen meghatódtam, amolyan kis meglepetés újévi koncert volt.

Ushuaiaban nagyon kék az ég és nagyon színesek a házak, mintha egy mesevilágban lennénk. A Hotel Cesarban lakunk, a főutca közepén, így minden közel van.

Ushuaia kb 50,000 lakosú városka, ahova adómentes státusza miatt sok cég települt, így igencsak vonzotta a fiatal munkaerőt. A betelepülők eleinte nem építettek fix házakat, míg bizonytalanok voltak, hogy itt maradnak-e, hanem teherautó után köthető, mozgó talpazatra épülő faházakban érkeztek. Ezek közül néhányat még ma is látni a külvárosokban, mint ahogy olyan feliratokat is, hogy "Ne parkolj itt a házaddal".   A város az utóbbi években nagyon fejlődött, többszörösére bővítették a kikötőt és a repteret, tódulnak a turisták. Ez nagy lökést adott a turistaiparnak, ami ugyancsak a fiatalokat vonzotta. Ez egy város nagymamák nélkül - fogalmazott a helyi idegenvezető. Vacsora egy tengerparti étteremben, és végre kedvemre dőzsölhetek, fantasztikus a kínálat a tenger gyümölcseiből. Torkoskodtam is rendesen, kagylót és rákhúst. Süti nem volt, Jane-nek lógott is az orra, ő ugyanis nagy édességfüggő. Ne búsulj, ez nem a világvége - vigasztaltam, de ahogy kimondtam, már mosolyodtam is el. Hm, vagyis ez az - Ushuaia számít ugyanis a világ végének, még egy ilyen nevű múzeum is van a városban (Fin del Mundo).

2002. január 2, csütörtök

Ma egy katasztrofális délelőttöt isteni délután követett, a hangulatunk is olyan változatos volt, mint az időjárás. Reggel előttünk volt a választás: elmehetünk kirándulni a Beagle csatornán egy nagy, lassú, zárt hajóval, több tucat más turista társaságában, vagy egy kis kalandtúra-céggel magunk indulunk útnak felfújható csónakokban.

Mi persze ez utóbbit választottuk, így értünk jött egy minibusz és jó másfél órás zötykölődés után kitett a csatorna partján, innen indult volna ugyanis a csónak. Csakhogy a motor nem indult be, mi meg a javításra várva jó két órát ácsorogtunk az esőben. Még szerencse, hogy a közelben volt a térség legrégebbi farmja - a Haberton estancia -, ahol 1887 óta ugyanaz a család él. Thomas és Mary Bridges voltak az első fehér misszionáriusok Tűzföldön, és ők Mary szülővárosáról nevezték el a farmot. A ház és annak minden berendezési tárgya onnan származik. Thomas Bridges nem kis munkával összeállította az itt élő négy indián törzs egyikének, a Yamana indiánok nyelvének szótárát, mely 32 ezer (!) szót tartalmazott. Ennek a szótárnak eredeti példányát ma a londoni természettudományi múzeum őrzi. A farmon néhány albumban érdekes régi fotók, cikkek találhatóak a család életéről és az egyik ifjú leszármazott isteni sütiket kínál a kis kávézóban. Bár az újévi fogadalmam az volt, hogy idén nem habzsolok annyi süteményt, az útitársak együttérzően megjegyezték, hogy ezt a fogadalmat nyugodtan felfüggeszthetem a rendkívüli helyzetre való tekintettel. Így gyorsan le is nyomtam egy remek csokitortát.

Ebédidő körül lassan kezdtünk megéhezni, de a hajó javítása reménytelennek tűnt. Dan megelégelte a helyzetet, visszavitetett minket a városba és visszakaptuk a kirándulásra befizetett pénzt. A kikötőből épp akkor készült kifutni a délutáni sétahajó, és a bőrig ázott csapatunknak a kényelmes,   meleg, ráadásul biztosan haladó hajó mindjárt nem tűnt olyan kínosnak, gyorsan jegyet váltottunk rá. Az égiek is hirtelen megszántak minket, kiragyogott a nap. Kényelmesen elhelyezkedünk a katamarán bőrfoteleiben, megrendeltük az ebédet és gyönyörködtünk a kilátásban.

Fantasztikusak voltak a vihar utáni élénk színek és csakhamar izgalmasabbnál izgalmasabb kis szirteket láttunk - egyiken több ezer piros lábú szula, másikon sok-sok fókacsalád lakozott, nem győztünk fényképezni.

Sajnos nem volt nálam a telefotó lencse, de szerencsére volt egy útitárs Canon géppel és neki volt, így az ő lencséjén osztoztunk.

Este aztán búcsúvacsora, mivel a csoport nagyobbik része holnap visszamegy Buenos Airesbe és másnap haza, Londonba. Én egy lánnyal még teszek egy kört a Valdes félszigeten, mielőtt követném őket. Újra tenger gyümölcseit ettünk, rákhúst sajtmártásban, annyira, de annyira finom volt, csak sóhajtoztam a gyönyörűségtől.

2003. január 3, péntek

Délelőtt még egy utolsó nagy túra várt ránk, a Tierra del Fuego nemzeti parkban. A tűzföld elnevezése onnan ered, hogy a korai felfedezők a kontinens felé haladva rengeteg tüzet láttak a parton. Ezeket az őslakos indiánok gyújtották a hideg ellen. Még a vízen élő Yamana indiánok kenuiban is mindig égett a tűz. Amikor Darvin 1833-ban erre járt, még 7-9 ezer indián lakott itt. 1947-ben kevesebb, mint 150-en voltak, és mára teljesen eltűntek. Az 1871-ben érkező telepesek egy részüket megölték, a többiekkel a behurcolt betegségek - főleg a kanyaró végzett.

És ha már a nevek eredeténél tartunk: Patagónia  a patagones (nagy lábak) szóból ered. Az őslakosok ugyanis állatbőrből készült nagy szőrös lábbelikben jártak, amivel hatalmas lábnyomokat hagytak maguk után. A telepesek ezt látva nevezték el a vidéket Patagóniának.

Jó három órát sétáltunk a parkban, gyönyörű időben, a csatorna mellett. Szebbnél szebb öblök tárultak a szemünk elé, Jane, aki mániákusan gyűjti a kavicsokat, nem győzte tömni a zsebeit a gyönyörű kövekkel, kagylókkal. Állandóan húzzuk, hogy a végén annyi követ pakol majd a zsákjába, hogy nem tud majd felszállni a repülő..

Gyönyörű befejezése volt ez a csoportos útnak, igazi ékkő a koronán. Visszatértünk a városba, érzékeny búcsú, és a csapat nagy része Buenos Airesbe repült, mi pedig June-nal Trelew városába.


Next part of Patagonia
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Patagónia következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra