A népirtásra emlékezve

2010. szeptember 11, szombat

Meglehetősen pechesen kezdődik az utazás: a csomagom elveszett, az ínyem begyulladt, a csuklyásizmom beállt és a torkom is fáj. Hurrá, nyaralunk.

Pedig az induláskor még egész jól álltak a dolgok - kiderült, hogy egy volt általános iskolai osztálytársam repülőtéri parkolót üzemeltet, így nem kellett a repülőtéri kisbusszal végigkerengetni a fél várost, hanem csak elautókáztam a parkolóba és onnan kivittek a reptérre. A régi barátság okán nekem ez ingyen volt, de piaci áron is megéri, főleg rövid utazásoknál, jóval olcsóbbra jön ki egy retúr taxi áránál. Amszterdamig pedig társalkodó partner is akadt, ugyanis a gépen utazott Andriska, akinek az előző lakásom eladtam. A holland fővárosban igencsak meglepődtem, amikor az érkező utasokat is ugyanolyan röntgengépes vizsgálatnak vetették alá, mint ahogy az indulókat szokták - a budapesti vámmentes üzletben vásárolt kozmetikumokat és italokat egyszerűen elkobozták. Még jó, hogy nálam nem volt. Nairobi felé vészkijáratnál kaptam ablak mellé helyet, úgyhogy kedvemre kinyújtózhattam az amúgy nem túl hosszú lábaimat és Kenyába érkezve is szerencsés voltam, mert sikerült felkéredzkedni egy korábbi járatra Kigali felé, amelyen az angol csoport is utazott (eredetileg egy későbbi járatra kaptam csak jegyet, de sikerült átfoglalni). Azt mondták, a csomag is rendben lesz. Tévedtek.

Kigaliban a reptéren összeverődött a csoport, első látásra nagyon szimpatikus társaság. Az expedíciós jármű is teljesen rendben van és a helyi kísérőnkre sem lehet panasz: egy magas, vékony, párductermetű zimbabwei srác, JJ, raszta frizurával, tökéletes angoltudással és nagy mosollyal. 

A szálloda (Beausejour Hotel) alig pár percnyire volt a reptértől. Az előttünk utazó csoport épp összepakolt, indultak a reptérre. Amikor megtudták, hogy elveszett a csomagom, szinte mindenkitől kaptam valamit - sampont, naptejet, még egy esőkabátot is. Fogkeféért kiugrottam egy közeli boltba, aztán forró zuhany és alvás.

2010. szeptember 12, vasárnap

Szerencsére nem tudok soha annyira stresszes lenni, hogy ne aludjak jól és ne legyen remek az étvágyam. Most is durmoltam 10 órát, aztán degeszre ettem magam a reggelizős asztalnál. Ismét felhúztam a már két napja rajtam levő ruhát, aztán indulás városnézésre.

Kigali legfontosabb látnivalója az 1 millió tuszi és mérsékelt hutu halálával járó etnaikai konfliktus borzalmait bemutató múzeum. A termekben nyomon követhetjük az 1994-es népirtás előzményeit, valamint a 100 napos őrült mészárlás embertelen módszereit. A gyerekáldozatoknak szentelt terem különösen torokszorító, hiszen itt néhány áldozat életnagyságú fotója mellett olvashatjuk, mi volt a kicsi kedvenc játéka, mik voltak az utolsó szavai és hogyan ölték meg. Egy másik teremben megemlékeznek a közelmúlt hasonló népirtásairól - helyhiány miatt csak pár kiragadott eseményről, mint az 1915-18 között Örményországban megölt másfél millió áldozatról, a kambodzsai vörös khmer uralom rémtetteiről, a holokausztról és - se időben, se térben nem kell messze menni a legutóbbi példáért - Koszovóról. Minden ilyen rettenet után azt gondolná az ember, hogy többet hasonló nem fordulhat elő, de újra és újra megtörténhet, hogy egyes népcsoportokat egyszerűen kiirtanak mások. A ruandai népirtásban az különösen szörnyű volt, ahogy az átlagembereket is belelovalták a konfliktusba és a hutu lakosság kegyetlen hajtóvadászatot indított falubeli egykori barátaik, sokszor saját családtagjaik ellen. Mivel az ország fekvése stratégiailag nem érdekes és értékes ásványi kincse sincs, a nyugati világ teljes közönnyel figyelte egy millió ember lemészárlását és két millió menekült kétségbeesett bujkálását.

Szerencsére a jelenlegi elnök nem a megtorlás embere, hanem a békítésé és az építkezésé. Bár sokkal fájóbbak a sebek, mint nálunk, ők nem a múlton rágódnak, mint mi a TV székház ostromán. Egészen elképesztő, hogy alig másfél évtized alatt milyen biztonságossá, békéssé varázsolták az országot. Mesterségesen eltöröltek minden faji megkülönböztetést, sehol nincsenek nyilvántartva hutuk és tuszik, csak és kizárólag ruandaiak. A lakosság optimista, célratörő, lelkes és csak előre tekint. Nem felejtenek, de erőnek erejével túl akarnak lépni a fájdalmon és a haragon. Végtelenül hálásak, hogy ellátogatunk hozzájuk és mindent meg is tesznek, hogy a turista jól érezze magát az országban.

Még egy kicsit kerengtünk a városban, aztán vissza a szállodába, ahol örömmel konstatáltam, hogy előkerült a hátizsákom. Kíváncsi lettem volna, hogy merre járt, de sajnos nincs benne beépített web-kamera. Azonnal indultunk is volna, ha nem merül le rögtön a járművünk akkuja.

Eltartott egy pár órát, mire a sofőrök szereztek így vasárnap délután egy poros afrikai fővárosban új aksit, de szerencsére olyan társaság verődött össze, akik nem stresszelték ezen magukat. Egy magyar csoport már rég falra mászott volna, de itt nem volt nyafogás, csupa harcedzett utazóból áll a csapat. Késő délután aztán csak sikerült elindulni Ruhengeribe, amely a Parc National des Volcans nemzeti parkhoz a legközelebbi nagyobb település. Az út kilométerben nem volt sok, de az elképesztő útviszonyok és a szakadó eső miatt jó pár órát eltartott és korántsem lehetett kellemesnek nevezni. Soha többet nem fogok panaszkodni a magyar kátyúkra. A szállásunk az Ishema Hotelban van két éjszakára - ez, és múlt éjjel a fővárosban töltött első este a kezdeti kényeztetés, utána már végig sátrazás lesz. A szobatársam egy új-zélandi hölgy lett, de csak a szállodai részre. Az út során végig a három fős helyi személyzet főz ránk - van egy sofőrünk (Q), egy szakácsunk (Bernard) és egy idegenvezetőnk (JJ), de mind a három ért egy kicsit mindenhez, így besegítenek egymásnak. Nagyon helyesek, kedvesek mind a hárman, végtelenül nyugodtak és a pozitív hozzáállásuknak tagadhatatlanul jó hatása van a csoport hangulatára is.


Next part of this trip
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Következő rész
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra