Találkozás a gorillákkal

2010. szeptember 13, hétfő

Az utazás legjobban várt attrakciója így rögtön az út elejére került, úgyhogy erős felütéssel kezdünk. Ma megyünk látogatóba a gorillákhoz. Mindenki rettentően izgult, kíváncsi vagyok, a gorillák hogy voltak ezzel.

5.15-kor ébresztő, még vaksötétben gyors reggeli, aztán indulás a park központjába. A világon mindössze kb. 710 hegyi gorilla él szabadon, mind itt Ruanda, Uganda és Kongó találkozásánál: kb. 380 a Bwindi Impenetrable National Parkban, Ugandában, és 330 a Ruandában és Kongóban található Parc National des Volcans területén. Kongóban nem látogathatóak (mondjuk maga az ország sem igazán hívogató), így csak Ruandában és Ugandában van lehetőség megnézni őket - az előbbiben 9 családot, az utóbbiban ötöt. Ruandában a turistáknak viszonylag könnyebb a dolguk, itt átlag egyórás sétával megtalálhatóak a családok, míg Ugandában minimum 2-3 óra kemény hegymászásra van szükség, jóval sűrűbb növényzetben (ami a láthatóságot is rontja)

 

Egy-egy családot csak 8 fő látogathat meg egy nap, egy órára, hogy a stressz-szintjüket ne emeljék meg túlságosan, mert az az immunrendszer gyengüléséhez vezet. Ennek megfelelően Ruandában 72, Ugandában 40 engedélyt adnak ki naponta. Ez persze csak elvi mennyiség, mert a gorillacsaládok időnként Kongóba kirándulnak, így aznap kiesik a hozzájuk rendelt kvóta. A kereslet mindig nagyobb a kínálatnál, ezért egyrészt nem olcsó mulatság (jelenleg 500 dollár), másrészt hónapokra előre kell lefoglalni az engedélyeket. Ha valaki azt hiszi, hogy ennyi pénzért majd vörös szőnyegen viszik a gorillák elé, hát téved: a gorillacsaládokat esőerdőkben kell felkeresni, ahol ösvények nincsenek, így utat kell vágni, szúrós gallyak között. A jó hír az, hogy engedély birtokában szinte garantált a velük való találkozás, hiszen a nemzeti parkok munkatársai folyamatosan figyelemmel kísérik a mozgásukat. Nemcsak azért, hogy a turistákat el tudják vezetni a családokhoz, hanem óvintézkedésként is, hiszen az orvvadászok még ma is lelőnek néhányat - Kínában pl. még mindig divat a gorilla mancsból készült hamutartó. A magas belépődíj és a vezetőknek, hordároknak pluszban adott borravaló azt is elősegíti, hogy a környékbeliek a saját feladatuknak érezzék a gorillák védelmét, hiszen a turizmus a fő jövedelemforrásuk. Legismertebb védelmezőjük, kutatójuk Dian Fossey volt, aki 1967-től dolgozott itt, 1985-ös meggyilkolásáig.

 

A gorillacsaládok létszáma 10-30 fő között mozog. Ruandában a legnagyobb család Susa-é, de az ő felkeresése a legnehezebb, ugyanis ő lakik a legmesszebb a park központjától, ezért az őt felkereső 8 fős csoportba csak a fittebb turistákat osztják be. A mi 18 fős csoportunkból akadt 8 lelkes vállalkozó, és JJ volt olyan ügyes, hogy elintézte, ők mehessenek Susahoz. Én nem különösebben vágytam több órás meredek hegymászásra esőben és 3000 méter feletti magasságban, úgyhogy kiegyeztem a Lucky nevű család felkeresésével. 

A hegyi gorillák DNS állománya 97%-ban megegyezik az emberével, ezért egyrészt mellbevágó a hasonlóság, másrészt ezáltal könnyen elkapják az emberi betegségeket. Mivel szerencsétlenek egyébként is veszélyeztetettek, mindenféle óvintézkedésekre van szükség, hogy legalább ezektől minél jobban megkíméljük őket. Indulás előtt részletes tájékoztatót kaptunk, miszerint 7 méternél közelebb ne menjünk hozzájuk, tüsszenteni csak elfordulva, kendőbe szabad, a WC-zést lehetőleg kerüljük, de ha nagyon muszáj, minimum fél méter mély gödröt kell ásnunk magunknak, majd betemetni, stb. Vakuval fotózni tilos, hogy ne ijesztgessük őket. A közhiedelemmel és ábrázolásukkal (ld. King-Kong) ellentétben kifejezetten szelíd, passzív jószágok, ráadásul vegetáriánusok, így megnyugtattak minket, ne féljünk tőlük. Napi 30 kg bambuszt rágcsálnak el, és igyekeznek lédús növényekből kinyerni a folyadékszükségletüket. Arckifejezésekkel, gesztusokkal és két tucatnyi hangjelzéssel kommunikálnak. A hímnemű egyedek 200 kg-ot is elérhetik, kb. 45 évig élnek. Az egyedeket az orruk mintázata alapján tudják megkülönböztetni a parkőrök, az a legjellegzetesebb egyedi vonásuk. Minden gorilla nevet kap - évente egyszer hatalmas keresztelőt tartanak, ez a Kwita Izina, azaz a névadó ceremónia. Az utóbbi években ez egyre népszerűbb esemény lett, a neveket fontosabb közéleti személyiségek adják az újszülötteknek és ezt a napot országszerte megünneplik - kis helyi buliktól kezdve a fővárosban tartott elegáns bálig minden szinten.

Miután mindenről kiokosítottak minket, a kis hátizsákjainkat hordárokra bíztuk - nem mintha nem bírtam volna el egy liter vizet és az esőkabátot, de ezzel is segíti az ember a helyi gazdaságot - és nekivágtunk. Először egy mezőn gyalogoltunk, de aztán hamarosan elértük az esőerdőt, ahol már csak úgy tudtunk haladni, hogy a vezetőnk nagy éles késsel utat vágott nekünk és nekünk is igencsak hajtogatni kellett az ágakat (még jó, hogy az iroda előre szólt, hogy hozzunk erős kertész kesztyűt). Néhány fegyveres kísérőnk is volt, nem a gorillák, hanem egyéb, esetlegesen veszélyes állatok (pl. bivaly) miatt. a torkunk a szívünkben dobogott, tetőfokára hágott az izgalom. A vezetőnk megállt, ő már látta, amit mi még nem, óvatosságra, csöndre intett minket és brummogó hangot adott ki, hogy figyelmeztesse a gorillákat is a közeledtünkre.

Semmilyen előkészület, olvasmány, fotó és instrukció nem készíti fel az ember arra a pillanatra, amikor először szembe találja magát egy 200 kg-os ezüsthátúval. A mi csoportunk ugyanis a családfőt pillantotta meg először.

Lucky egyáltalán nem bánta, hogy ellátogattunk az erdejébe - békésen falatozta tovább a bambuszágakat. Csakhamar megpillantottuk az egyik anyukát is, egy két napos (másfél kilós) bébivel - sajnos a mama nem mutogatta büszkén körbe a kis gorilla-bébit, hanem féltőn szorította magához, így nem sokat láttunk belőle, de így is könnyekig meghatódtunk. Teljesen olyan volt, mint egy hajas kisbaba.

Eleinte az aljnövényzettől alig tudtuk fotózni a családot, de ők egyre jobban felbátorodtak és közelebb jöttek hozzánk. Ők nyilván nem vettek részt a tájékoztatón, így nem hallottak a 7 méteres szabályról. Amennyire tudtunk, hátráltunk, de nem tudtunk teljesen, így sokszor 1-2 méteres távolságban találtuk magunkat egy-egy testes gorillától. 

Érdekes, hogy félelmet egyáltalán nem éreztem, csak ujjongó örömöt és meghatottságot. Lucky 5 asszonyt gyűjtött magának és a családban 6 gyermek nevelkedett, mind ott lábatlankodtak körülöttünk. Közben eleredt az eső, térdig sáros voltam, és véresre szurkáltak a tövisek, pedig készültünk: vastag nadrágokban és zárt cipőkben jöttünk. De semmi nem számított, ezerrel kattogtak a fényképezőgépek - különösen akkor, amikor a gyerkőcök egy nyíltabb részre merészkedtek ki és ott produkálták magukat. Az egyik kicsi mintha bújócskát játszott volna velünk: felhúzta magát egy bambuszon, kinézett ránk, aztán elbújt. Majd megint kibújt, megint leereszkedett a bozótba. Irtó édes volt. 

Volt olyan gorilla, amely a hátán feküdt, keresztbe tett lábakkal, éppen hogy csak a TV távirányító hiányzott a mancsából.

Azt is majd megzabáltam, aki az anyja háta mögé bújt és onnan leskelődött ránk.

Az egy óra lejártával alig lehetett minket elrángatni a gorilláktól, de nagy nehezen búcsút vettünk tőlük. Visszasétáltunk a park központjába, ahol névre szóló oklevelet kaptunk a látogatásról.

A délutánt a szálláson töltöttük, ahol ezerszer visszanéztük a fotókat, videókat és mindenki fülig érő mosollyal mesélt az élményeiről. A 18 fős csapatunk 3 különböző csoportba volt osztva, így volt mit mesélni, de leginkább ránk irigykedtek, mert a fotók tanúsága szerint a többiek csak sűrű bokrok mögül láthatták az állatokat. Ezt az élményt nem lehet megunni - a mi csoportunkban volt egy amerikai házaspár, akik fejenként öt engedélyt vásároltak és öt különböző családot néztek meg. Évekig csak és kizárólag erre gyűjtötték a pénzt és határtalan volt az örömük. Én is újra és újra visszapörgettem a képeket, sőt, pár öt videót is lőttem, amit felteszek a youtube számlámra: 
1. Falatozó gorilla
 
2. Életkép egy családról
 
3. Életkép egy családról
 
4. Az ezüsthátú leugrik a bambuszról
 
5. Falatozó ezüsthátú
.

Este bementem a városba és mint Telekomos, különös örömmel fotózgattam a nyilvános mobiltöltő-állomást és a városka Internet kávézóját.

Este a szobatársammal, egy 48 éves új-zélandi nővel beszélgettem - áramkimaradás lévén nem sok egyéb programlehetőség volt, meg egyébként is megérintett a sorsa. Mivel nem igazán jött ki a szüleivel, az első adandó alkalommal menekült a családi házból, és 16 évesen férjhez ment. A következő évben megszületett a lánya (aki a férjével szintén velünk utazik), majd pár éve múlva a fia. Ausztráliába költöztek, két évtizedig boldogan éltek, majd a nő beleszeretett egy másik férfiba. Elvált, újra férjhez ment és kemény munkával szép kis vagyonra tettek szert mangó-ültetvényükön. Mindent felszámoltak maguk mögött és két éve Tájföldre költöztek, hogy az életük hátralevő részét békésen, egy kis tengerparti faluban töltsék el. Sajnos nem jött össze a remélt nyugalom, mert kiderült, hogy a nőnek mellrákja van, mindkét mellét le kellett venni. A férje szuperül végigcsinálta vele az egész rettenetes betegséget, támogatta, majd amikor végre kimondták, hogy minden rendben, kijött rajta a feszültség és idegösszeomlást kapott. A nő pedig rájött, hogy mennyi minden kimaradt az életéből és úgy döntött, először is utazgat egyet a lányával, aztán pedig hazaköltözik Ausztráliába a fiához és állatokat fog gondozni, ugyanis ez régi álma. Végtelenül kedves hölgy, és a lánya is csupa báj, nagyon kedvelem őket. Ezért is szeretek egyedül elmenni az ilyen utakra, mert szinte mindig megismerkedek pár fantasztikus emberrel - ezek valószínűleg kimaradnának, ha otthonról jönne velem valaki, mert akkor az estéket azzal tölteném.


Next part of this trip
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Következő rész
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra