Nyugdíjasok egy majomkenyérfa odvában

2010. január 13.

Reggel 7-kor ébresztő, remek reggeli, aztán kétfelé vált a csoport: az egészségesebb utasok (heten) hajóval szeltük át a deltavidéket, míg a betegebbek a buszunkkal kerülték meg ezt a részt.

A csoportkísérőnk korábban már megtette hajóban ezt az utat, és figyelmeztetett minket, tegyünk be egy esőkabátot, mert időnként felcsaphatnak a hullámok. Azt azonban még legrosszabb rémálmainkban sem gondoltuk, hogy ennyire bőrig ázunk - ugyanis a várhatónál kisebb létszámra való tekintettel egy jóval kisebb hajót kaptunk, ami viszont értelemszerűen sokkal jobban hánykolódott a vízen. Az egy dolog volt, hogy állandóan becsaptak a hullámok, de sajnos ez sós víz volt, így arcunkra, ruhánkra, táskáinkra egy idő után kiült a só és mindenhol viszkettem. Veronika esernyővel próbált védekezni az elemek ellen. Jim természetesen megőrizte nyugalmát és a csapkodó hullámok között a "Rituális fürdés" című könyvet próbálta olvasni. Ez a hajóút is felkerült azoknak az élményeknek a listájára, amit borzalom átélni, de amit majd vigyorogva mesélhetünk évek múlva. Szerencsére azért megőriztük a jókedvünket és bár nem volt annyira természetes a mosoly az arcokon, végigvihogtuk az utat.

   
 

2010. január 14.

Mire megérkeztünk a partra, nagyjából úgy nézhettünk ki, mint az afrikai menekültek Európába érkezvén egy lélekvesztőn történt utazás után. A kempingünk egy fokkal fapadosabb, mint az előző, de az óceán partján van, úszómedencével és bájos házacskával, úgyhogy panaszra semmi okunk. A délután leginkább henyéléssel telt a medence partján, este pedig valami egészen szenzációs terülj-terülj asztalkám volt vacsorakor. Már az előételekkel dugig voltam, pedig a főételek is ínycsiklandozóak voltak, nem is beszélve a desszertpultról. Sajnáltam a fél csapatot, aki fancsali arccal csak egy kis kenyeret mertek rágcsálni. De jobb az óvatosság.

      

   

2010. január 14.

Betegekkel tűzdelt, viharvert csapatunknak sajnos vissza kellett indulni Dakarba, végéhez közeledik a vakáció. Útközben megálltunk egy több száz éves majomkenyérfánál, aminek törzsében hatalmas odú volt. A csoportkísérő könnyedén megjegyezte, hogy akár bele is lehet mászni, na de nyilván nem kötelező. A mi lelkes, energikus, örökké vidám nyugdíjasaink persze kaptak az ötleten és mindannyian bepréselték magukat a fa belsejébe - egy helybeli segítségével, aki megmutatta a technikát. A fa meglepően tágas volt belül, akár egyszerre is elfért volna az egész csoport. Ezek a fák akár 900 évig is elélnek, törzsük átmérője a 9 métert is eléri. Vettem egy boltban egy apró gallyacskát, amit majd elültetek otthon, a leírás szerint ha lelkiismeretesen gondozzuk, generációról generációra öröklődik majd és több száz évig is elélhet.

 

 

Még egy érdekes megállónk volt: Fadion egy bájos halászfalu, amely teljes egészében kagylóhéjakból felhordott szigetre épült. A települést csak egy kis fahídon lehet gyalogosan megközelíteni, ott autóforgalom nincs. A kis falu példamutató vallási toleranciájáról: a keresztények és a muzulmánok eljárnak egymás templomaiba és közös temetőjük van. A keskeny utcákon békésen folyik az élet, sok művész és szuvenír-árus van, de soha nem tolakodóak.

      

      

Dakarban ragyogó napsütés fogadott minket, így délután még volt alkalom egy utolsó nagy lustálkodásra a medence partján. Nagyon jól jött így ki, hogy az utolsó három délutánt napozással lehetett tölteni, így legalább nem olyan lerobbantan megyek majd haza, mint a többi vakációról. Simonnal szokás szerint rongyosra beszéltük a szájunkat, most már biztos, hogy életre szóló barátok leszünk. Este az egész csapat együtt vacsorázott a medence szélén levő bárban, és már rég nem éreztem ilyet (utoljára talán Új-Zélandon), de kifejezetten elfacsarodott a szívem, hogy el kell válnom tőlük. Ennyire szimpatikus, összetartó, talpraesett, vidám csoporttal rég nem utaztam - senki nem lógott ki, nem voltak klikkek, egyszerűen élveztük egymás társaságát. Az éjszaka közepén kibuszoztunk a repülőtérre és még ott is csak dumáltunk, dumáltunk, be nem állt a szánk, húztuk egymást és vihogtunk, mint a gyerekek. Lisszabonig együtt utaztunk, ott aztán szomorú búcsúzkodás - ők repültek Londonba, én meg haza, Budapestre. Remélem, még fogunk találkozni egy másik úton...


Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra