A csoport csak 9-kor találkozott, de én előtte még tettem egy gyors kört a városban egyedül - így a legjobb, amikor a turistacsoportok még a szállóban gyülekeznek, reggeliznek és csak ébredezik a város. Békés csend, az árusok még csak álmosan pakolják ki az árukat, senki nem nyaggatja az embert, gyönyörű tiszták a fények.

Üzbegisztánba azóta vágytam nagyon, mióta láttam Frei Tamás egy filmjét az országról. A műsor tulajdonképpen Vámbéri Árminról szólt, aki Marco Polo után 600 évvel először járta meg európaiként ezt a vidéket. Mások is eljutottak ugyan errefele, de az élményeikről már nem tudtak otthon beszámolni - az itteni uralkodók ugyanis nem igazán vágytak a távoli hírnévre és lefejezték az európai kémeket. Ha a lefejezést sikerült is elkerülni, a khánnak rengeteg ötlete volt még a foglyai kivégzésére: élő embereket toronyba rakva cementbe öntöttek; nyakig elásva halálra kövezték őket; minaretről dobták le őket, stb. Vámbéri dervisnek álcázva magát, egy zarándokcsoporthoz csapódva hónapokig gyalogolt a sivatagban, mire eljutott Khívába. Már az utazás is felettébb kockázatos volt, de a városba érve látta, hogy az elejtett ellenség milyen sokat ér. A város főterén maga is tanúja volt, ahogy a harcosok megérkeznek lovaikkal, és a zsákjaikból a földre öntik a levágott ellenség fejeket. Ezeket aztán egy jegyző a csizmájával rugdosva összeszámolta és a fejkvóta alapján jutalmazta a gyilkosokat. Bár a város a selyemúton feküdt, inkább rabszolga-kereskedők, gyilkosok búvóhelye volt, mint kereskedelmi központ. Az oroszok a XVIII-XIX. században többször is megpróbálták elfoglalni, de a khánok hatalmát végül csak a szovjeteknek sikerült megtörni az 1920-as években.

Khíva az útikönyv szerint a legegységesebb építészetű iszlám város, a viszonylag kompakt belvárosban egyáltalán nincs XVIII. századinál újabb épület. Végigjártuk a város mecseteit, iskoláit, minaretjeit és egyszerűen nem tudtam betelni a csodaszép kék mozaikos díszítéssel. Számomra elképesztő volt, hogy mindössze két színből (a kék és fehér), milyen változatos, pompás faldíszeket tudtak kreálni.

Különösen megkapó a csonka minaret, mely mindössze 26 méter magas, de a legdíszesebb mind közül - mintha a teljes építményre szánt csempét a félbehagyott minaretre ragasztották volna fel, minden porcikája csillog-villog a gyönyörű mozaikdíszítéstől.

A városnézés után isteni ebéd (borscs leves és szamóza, azaz hússal vagy zöldséggel töltött tésztabatyu), majd a szálloda medencéje mellett olvasgattam Vámbéri könyvét. A legérdekesebb a khán udvarának leírása volt. Maga a ház nem volt sokkal díszesebb, mint a másoké. Az uralkodót inkább az alkalmazottak serege különböztette meg a köznéptől. Volt itt pipa-vigyázó, asztalterítő, kannatartó, fejborotváló, hátdögönyöző, ágyvető, kincstárnok, de pl. kócsagtartó is.

A délután hátralevő részét a WC kagyló felé hajolva töltöttem, heveny gyomorrontás következtében. Pár létfontosságú szerven kívül szerintem az égvilágon minden kijött belőlem. Azt hiszem, ezzel letudtam az őszi méregtelenítő kúrát, ennél jobban egy háromhetes léböjt-kúrán sem lehet kiürülni.

2007. szeptember 27, csütörtök

Reggelire egy üveg Coca Cola. Bármilyen egészségtelen és bármennyire is idegenkedem tőle, a gyomorrontás minden fajtájára (ha jön, ha nem...) ez a világ minden pontján legkönnyebben hozzáférhető gyógyszer. Ha az ember nem tud menni WC-re, a koffeintartalom segít, ha túl sokat megy, akkor a magas cukortartalom pótolja gyorsan az elvesztett cukrokat. Ezt nem tudományos megalapozottsága miatt írom, hanem gyakorlati tapasztalatok alapján. Miután találkoztam a többiekkel, kiderült, hogy nem csak nekem volt mozgalmas az éjszaka - a többiek azt sem tudták, melyik felükkel forduljanak a WC kagyló felé, belőlük jött minden több irányból, nekem legalább ez nem volt gond.

Ma este szerencsére semmi megerőltető program nem volt, mindössze elbuszoztunk Khívából Bukharába. A 8 órás utat a busz végében, vízszintesben töltöttem, félig kábultan. No de mi ez a 8 óra zötykölődés Vámbéri útjához képest, aki ezt a szakaszt 3 hét alatt tette meg.

Megfigyeltem, hogy a helyi idegenvezetőnk minden városban oroszul beszélget a helyiekkel. Nem igazán értettem, miért, hiszen ő is üzbég. Kiderült, hogy mivel ő taskenti, szinte egyáltalán nem érti az ország más táján élőket, olyan erősek a nyelvjárások. Oroszul viszont mindenki tud, és ez a közös nyelv az üzbégek között. Végre egy kézzelfogható eredményét is találtam a mindenhol kötelező orosznyelvtanulásnak.