Tadzsikisztan és Taskent

2007. október 2, kedd

Mivel a szállodából az összes csoportnak pontban 8-kor volt reggeli, 8.45-kor pakolás és 9-kor indulás, hatalmas tumultus alakult ki. Nem világos, miért nem lehetett ezeket a lépéseket félórás fáziskéséssel megszervezni, de ilyenkor jobb, ha az ember beletörődve sóhajt egyet és nem idegesíti fel magát. Pont olyanok vagyunk, mint a karavánok, csak nem tevékkel, hanem 40 fős buszokkal, mindig mindenhova együtt megyünk.

Ma átugrottunk Tadzsikisztánba egy napra. A határátlépés nem ment villámgyorsan, volt is nagy morgolódás az amcsik részéről. Egy idő után meguntam a nyafogást, hogy bezzeg náluk, meg bezzeg itt a vadkeleten... gondoltam, ideje az orrukra koppintani, így elmeséltem nekik, hogy megy Magyarországon az amerikai vízum megszerzés, az emelt díjas telefonszámon való időpontkéréstől a speciális fotózáson keresztül a sorban állásig és a megalázó kérdésekig bezárólag. Na, elhallgattak.

 

Tadzsikisztánban a határhoz közeli Penjikent település volt az egyetlen program. Először a helyi múzeum, ahonnan már az első teremből kijöttem, mert kitömött állatokkal volt tele és attól viszolygok. Aztán a piac, ami jópofa volt.

 

Végül az ásatási területre látogattunk ki, ahol igencsak nagy képzelőerő kellett ahhoz, hogy "belelássuk" a kövek közé a helyi idegenvezető, egy kedves egyetemi tanár által felvázolt régi várost.

 

Ebédre isteni kajákat kaptunk, a legjobban a görögdinnye ízlett, ami minden kétséget kizárólag a legjobb a világon. Annyit ettem belőle, hogy a főételhez már hozzá se tudtam nyúlni. Az amcsik folyamatosan hamburgerről vizionálnak, nem bírják a helyi kaját, pedig szerintem isteni.

Este utazási élményeket cserélgettünk. Az egyik útitárs mesélte, hogy tavaly a Baltikumban járt és legjobban Macedónia tetszett neki. Csak mosolyogva bólogattam...

Utána irány vissza üzbég földre, és egyenesen a fővárosba. Ott aztán leesett az állam, amikor megláttam a Dedeman Hotelt - ilyen puccos helyen még privát utazások során soha nem laktam. Minden csili-vili, egy szoba 200 dollár, medence, isteni kaják, ami kell.

2007. október 3, szerda

Elképesztő volt a reggeli kínálat. Egy nőt persze nem olyan könnyű boldoggá tenni, nekem rögtön feltűnt a bundáskenyér hiánya, de most már tudtam oroszul, hogy kell kérni, meg is kaptam azon nyomban. Még soha nem reggeliztem élő hárfazene kísérete mellett.

Szokás szerint 9-kor indult a városnézés, először a Khast Imam térre, az üzbég mufti székhelyére. Az ezzel szemben álló Tellya Sheikh mecsetben található a világ legrégebbi Koránja - gyönyörű könyv volt, kár, hogy nem lehetett fotózni. Aztán bóklásztunk a Chorsu bazárban, ahol feltűnt, hogy itt nemcsak földig érő ruhás lányokat látunk, mint az eddigi utunk során, de bizony farmernadrágos, sőt miniszoknyás lányok is előfordultak. Sőt: festett szőkék, cigarettázók.

 

Az ütött-kopott Zsigulikat itt felváltották a Daewook és bár javában tart a ramadan, a helyiek két pofára zabálják a saslikot. Micsoda fertő. Az Iparművészeti Múzeumban végre nem unalmas köveket vagy kitömött állatokat mutogattak, hanem csodaszép régi szőnyegeket, ez nagyon bejött nekem. Egy helyi gyorsétterembe tértem be ebédre, lássuk csak, milyen a helyi ifjúság. Shakira zenéje szólt, mindenki hamburgert evett, és csak onnan tudtam, hogy nem valami nyugati helyen vagyok, hogy langyos, szénsavmentes volt a kóla. Pont ahogy én szeretem, és amit máshol csak hosszú kevergetéssel tudok elérni. Délután kimentünk a földrengés emlékművéhez (1966 áprilisában 7.5 erősségű rengés döntötte romba a várost). A fiatal házasoknak itt szokás fényképezkedni és most is épp elkaptunk egyet. Nagyon  kedvesen nekünk is pózoltak, kettecskén is, násznéppel is. Mindig meglepődök, mások mennyivel jobb fejek, mint én. Indonéziában speciel egy egész esküvői szertartást végigfotóztam, ahova meghívtak és egyáltalán nem bánták. Rodosz szigetén is amikor egy lagzi felé jártam, egyből behívtak. Én biztos nem lennék olyan nyitott az életem remélhetőleg legszebb napján, hogy mosolyogva tűrjem, amíg vadidegen japánok ott kattogtatnák a masinájukat az én esküvőmön.

 

Este egy meglehetősen hakni jellegű műsort néztünk meg a helyi operában. Elvileg balett volt, de egy-két szereplő olyan darabosan mozgott, hogy nem voltam biztos benne, nem paródia-e. Volt egy négyfős kis darab is, három nádszálvékony és egy duci szereplővel, ez utóbbi mindig egy ütemmel lemaradva ugrált a többiek után, elég muris volt.

Marat, az üzbég idegenvezető a maga 29 évével egyre hevesebben udvarol, ma speciel megkérdezte, nem jöhet-e fel a szobámba este. Ejnye.

2007. október 4, csütörtök

Ma reggel repültünk volna Kirgisztánba, de megint volt valami zűr a helyekkel, így csak holnap megyünk. A csoportnak szerveztek sebtiben egy kirándulást a környező hegyekbe, de én örültem, hogy végre nem kell egy nap buszban rázkódni és főleg: egyedül lehetek. Így hát maradtam a fővárosban és ráérősen sétálgattam, kávézgattam, nézelődtem egész nap.

 


Next part of Uzbegistan
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Üzbegisztán következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra