Lhasza - angolóra apácáknak2001. július 8, vasárnap Reggel az Ani Tsangkunk apácazárdában kezdtünk, Lhasza egyetlen még működő apácazárdájában. Itt nincs különösebben sok látnivaló, a hely igazán a rendkívül közvetlen és barátságos fiatal apácák miatt érdekes. Egyetlen világi szórakozásuk az, hogy időnként kijárnak a városba angolul tanulni, és rendkívül hálásak ha az idetévedő idegen gyakorol velük egy kicsit. Így hát mindenki jól járt: mi egy csomót tanultunk róluk, ők meg gyakorolhatták az angolt, ahogy órákon keresztül faggattuk őket az életükről. Megnéztük a műhelyüket is, ahol az imamalmokba való papírtekercsek készülnek, sőt az egyik apáca hálószobájába is bekuksolhattunk.
Ma egyébként pattanásig feszült a helyzet a csoport és a kínai vezető között. A vezetőnk egy fiatal srác, helyes és rendkívül felkészült: minden kolostor minden szobrát ismeri, rengeteget mesél, de nyilvánvaló számára is, hogy nem az ő oldalán állunk. Az angol iroda képviselőjének megígértük, hogy nem faggatjuk politikailag kényes dolgokról, de ahogy telnek a napok és oldódik a hangulat, egyre bátrabbakat kérdezünk. Különösen a szimpatikus skót házaspár férfitagja szokta szegényt sarokba szorítani, most is nagyon elemében volt. Szegény vezető már akkor elsápad, mikor látja, hogy a skót kérdezni akar. Most is nekiszegezte a kérdést az apácáknak, mi az, amit legjobban meg szeretnénk változtatni az életükben. Egyikük hosszasan magyarázott az anyanyelvén, a tolmácsként is funkcionáló vezetőnk viszont csak ennyit fordított le: szeretnénk jobban tudni angolul. Készítettünk egy rakás polaroid képet az apácákról, ennek mindig óriási sikere van, aztán átsétáltunk a Jokhang kolostorhoz. Jokhang Tibet legfontosabb kolostora, ennek egyik kápolnájában található a legszentebb Buddha-szobor, a Jowo Sakyamuni, melyet Songtsen Gampo király kínai felesége hozott Tibetbe. A rengeteg drágakővel ékesített szobor Sakyamunit 12 éves korában ábrázolja. Sajnos vasárnap lévén zárva volt a kápolna, így csak a rácson kívülről láthattuk a szobrocskát, pedig szerencsét hozott volna, ha megérintjük a bal lábát. Felmásztunk a kolostor tetejére is, remek kilátás nyílt a városra. Aztán délután szabad, Steve-vel elmentünk ebédelni a Lhasza Kitchen étterembe. Ide is csak turisták járnak, 15-30 yuan egy ebéd. A helyi éttermekben 5-8 yuanból megúszható, de elég szegényes a választék és túl nagy a gyomorrontás veszélye. Így kicsit rossz érzéssel bár, de maradnak a turistahelyek. Ebéd után körbejártuk a Jokhang körüli korát, és találtunk egy elvarázsolt udvart: egy szentély előtti kis fedett téren vagy száz zarándok ücsörgött és fáradhatatlanul körözték az imamalmaikat.
Leültünk közéjük, hogy kicsit belesimuljunk a tömegbe, bámultuk őket és óvatosan fotózgattunk is, már aki megengedte. A kútnál egy szerzetes mosakodott éppen, néhány kisgyerek vizipisztollyal vette célba a fiút, az öreg bácsikák és nénikék nevettek, nagyon családias és meghitt volt az egész. Ahogy guggoltam, egy néni elővett egy párnát, mutatta, üljek csak mellé. A gyerekek persze mind bele akartak nézni a fényképezőgépbe, nagyokat visongtak örömükben, aztán vihogva jól lelocsoltak a vizipisztollyal. Bár egy mukkot nem tudok beszélgetni velük, a mosolygó tibetiekkel mégis rögtön kialakul valamiféle kapcsolat, ami az angolul remekül beszélő kínai emberekkel nem megy. Hiába, nem a nyelvtudáson múlik, mennyire van az ember közös hullámhosszon másokkal. A Jokhangtól elsétáltunk a Potala palotához, meg a kissé távolabb levő aranyszínű jak-szoborhoz, majd bicajostaxival (cyclo) vissza a régi tibeti városrészbe. Találtunk egy kétemeletes supermarketet, masszázsszékbemutató volt éppen, le is pihentünk egy pár percre. Mellettünk a mozgólépcső, és egy öreg bácsika tátott szájjal bámulta, ahogy fel-alá mentek rajta az emberek. Coco említette, hogy meglátogatunk majd egy szegény, vidéki iskolát, úgyhogy bevásároltunk pár dolgot a gyerekeknek: földgömböt, nagyítót, sok-sok színes krétát. Egy CD boltban Bartók és Liszt művekre bukkantunk, nocsak. A Jokhang előtt óriási fotóállványokról dolgozó japánok, valami fotótúra résztvevői lehettek, hihetetlen erőszakosan, zavaróan kattintgatták a gépeket. Steve meg is jegyezte, hirtelen helyinek érzi magát, nem turistának. Gyors zuhany, majd irány a Crazy Yak étterem, ez aztán tényleg turistahely, tibeti táncbemutatóval. Szerencsére jópofa volt az egész, különösen miután az egyik táncot elrontották a táncosok és a zenekar úgy elkezdett röhögni, hogy alig bírtak játszani. Tibet különféle tájairól voltak néptáncok, majd jött az est fénypontja, az őrült jak. Két fiú öltözött be egy jaknak, és nekirontottak a közönségnek, elsőként nekem, aki elől ültem a kamerával, és borzasztóan megijedtem, ahogy a szőrös fenevad rámtámadt. Az előadás után a többi turista elment, csak a mi csapatunk maradt, leoltották a villanyt és jött a meglepetés: gyertyás torta Paulinnak, az új-zélandi nőnek, aki ma ünnepli a szülinapját. Pauline farmerként dolgozik otthon, mindig nagyon egyszerűen fogalmaz, egyszer megjegyezte: az egész családból csak én nem tanultam, mégis én keresem a legtöbb pénzt. Tényleg amolyan farmertípus, nem egy finomkodó fajta, de nagyon szeretjük. Néhányan átsétáltunk még egy bárba egy italra, itt is épp Buena Vista szólt, már Nepálban is hallottam, így látszik, ez most az egész világon megy: tavaly a Galapagos szigetek körül cirkáló hajónkon is ez volt a sláger. Vissza a szállóba, még egy kicsit felosontunk Steve-vel a tetőre, hogy a telehold fényénél bámuljuk a várost, egy kis romantika. 2001. július 9, hétfő Reggel búcsú Lhaszatól, indulunk tovább. Ahogy mentünk a busz felé, átvágva a főtéren, a zarándokok tömött sorfalán, eltörött a mécses, és nekiálltam bőgni. Egyszerűen annyira meghatóak ezek a mélyen vallásos tibetiek, hogy nem törődve semmivel és senkivel, csak mennek, mennek a maguk zarándokútjain, pörgetve az imamalmukat és mormolva az imáikat. Van olyan út, ami olyan városrészen halad át, amit a kínaiak már rég átépítettek, de a tibetieket ez láthatólag nem tántorította el attól, hogy a maguk kis megszokott zarándokútjait járják, ha kell, panelházak között. Azt hiszem, ezt a népet nem lehet betörni. Ma hosszú út állt előttünk, amit sikerült még másfél órával megtoldani, mivel Lhaszaban maradt két bőrönd, mobiltelefonon szóltak utánunk, így fordulhattunk vissza. Drámai, kies tájon haladt az út, jónéhány magas ponton áthaladtunk, például a 4794 méteres Kamba La és az 5010 méteres Karo La csúcsokon, majd egy gyönyörű tavat is láttunk, a fantasztikus türkizkék Yamdroq tavat. A tibetiek egyik szent tavát a kínaiak egy vizierőműnek használják. Bár a pancsen láma tiltakozása egy darabig hátráltatta a munkálatokat, 1997-ben mégis nekifogtak az erőmű építésének. A terv rendkívül ellentmondásos, és nemcsak vallási okok miatt. A tó ugyanis halott víz, nem táplálja folyó, és a belőle lecsapolt vizet természetes úton nem pótolja semmi. Egyes környezetvédők szerint a tó akár röpke 20 év alatt is kiszáradhat, de ez nem okoz különösebb fejfájást a hódítóknak. A tibeti autókázás egyébként felér egy akadályversennyel: hol egy patak torlaszolta el az utat, hol kőtorlasz, hol építkezés.
Gyanstsebe este 6 körül érkeztünk, egy rém ronda kínai szállodában lakunk, lepattant koliépületre emlékeztet. Bár a szobák remekül felszereltek, nincs olyan lelke a helynek, mint imádott lhaszai szállodánknak volt. Egy tibeti kis étteremben vacsoráztunk, Tashi (jó szerencse) a neve, gőzölt momot (kis tésztagolyócskák, belül zöldséggel vagy hússal). Mivel rengeteg momo maradt, becsomagoltattuk, és Cocoval meg Viviennel elsétáltunk a városka szegényebb negyedébe, ahol odaajándékoztuk az ételt néhány bácsikának, nagyon örültek neki. Next part of the Tibet tour Back to the Big Picture Guide Book Back to the frontpage Tibet következő része Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra Vissza a nyitóoldalra |
