Az Angel vízesés2005. december 29, csütörtök Nem sokáig élvezhettem a jó kis ágyikót, reggel 6-kor csörgött a vekker. Megint háromfele kellett osztani a cuccokat - egy kisebb táskába került, amit magunkkal viszünk az elkövetkező pár napra, a csomag nagy részét buszon viszik tovább a következő hotelig és külön kis hátizsákba tettük azt, ami mára kellett (fürdőruha, esőkabát, napolaj, stb.). Néha kemény agymunka egy ilyen utazás. A bolivári repülőtéren körbejártuk Jimmy Angel repülőgépét, amit a reptér előtti kis parkban állítottak ki, majd kis Cessna gépekkel elrepültünk Camarataba. Én a második gépbe kerültem és szép, sima utunk volt, gyönyörű napos időben. Alattunk pihe-puha felhők, és olyan sűrű erdő, mintha óriási brokkoli-hegyeket látnánk. Úgy volt, kerülünk a vízesés felé, de arrafele sajnos összetorlódtak a felhők, így elmaradt a kitérő. Az első gépen utazó csapatnak is jó útja volt, de a harmadik gép igencsak szerencsétlenül járt - a felhők bezárultak előttük. Több irányból is megpróbált áttörni a pilóta, minek következtében jó sokat dobálta az odakerült 4 emberkét a kis gép. Az egyik lány nem is bírta a kiképzést, telepakolt egy zacskót, így a szag a többieknek sem volt kellemes. Egyszer kénytelenek voltak le is szállni, majd újult erővel vágtak neki és végre eljutottak ők is Camarataba. Láttam már pár egyszerű repülőteret, de ez mindegyiken túltett, vagy inkább mindegyiket alulmúlta - egy kis földút jelentette a leszállópályát és egy omladozó üres viskó volt az egyetlen építmény.
Eredetileg egy gyors vízesés-látogatás után még ma délután továbbindultunk volna az első szálláshelyre, de változtatni kellett a terveken, ugyanis Bolivárban nem sikerült jeget szerezni. A négy napos útra beszerzett húst (és sört) mégsem vihetjük magunkkal jég nélkül, így Camaratában maradtunk éjszakára, ahol volt egy jég-generátor. Így viszont az egész délután előttünk volt a kirándulásra, kényelmesen indultunk hát a Kavac kanyonhoz. Az egész pár száz négyzetkilométeres vidéken összesen három dzsip van - ide ugyanis nem vezet út az ország egyik csücskéből sem, a három dzsipet szétszerelve szállították ide repülőgépen. Ezek az itt levő pár falut összekötő földutakon közlekednek és az egyik ilyennel vágunk neki. Egyszer csak megjelent a második dzsip, sőt a harmadik is, azaz a maximális dugó alakult ki, láthatólag egészen megzavarodtak a sofőrök. Csodálatos kis zötyögésben volt részünk, a pálmalevelek ugyanis szinte szikráztak a napsütésben a lapos tetejű hegyek előtt. Kavac afféle skanzen-falu - a környéken levő falvak stílusában húztak itt fel néhány épületet, kifejezetten a turistáknak. Csak egy látogató lézengett itt, mikor megérkeztünk, bár az idegenvezetőnk elmondása szerint a karib-tengeri csoportos utak egyik kedvelt programja, hogy kis gépekkel elrepülnek ide.
Rövid erdei séta után megérkeztünk a folyóhoz. A partján hagytuk a ruháinkat és fürdőruhában haladtunk tovább, át kellet ugyanis úszni a túlpartra, majd tovább néhány medencén keresztül. Elérkeztünk egy magas kanyonhoz, ahol lélegzetelállító látvány fogadott minket - tőlünk úgy 50 méterre ugyanis a kanyon alján levő patak egy lagúnába szélesedett ki, ahova gyönyörű vízesés zubogott a hegytetőről. Oda viszont csak a sodrással ellenben lehetett elúszni, a jéghideg vízben. Én, aki irtózom a hideg víztől... de nem volt sok választás, nekivágtam. Szerencsére a hegy oldalához egy kötelet erősítettek a vízszint magasságában, így amikor nagyon erősen jöttek szembe a hullámok, meg lehetett kapaszkodni a parton. Sikerült elvergődni a lagúnához és kigyönyörködtünk magunkat a látványban. Igaz, nem sokáig, mert mindenki vacogott a hideg víztől, így a fotók elkészülte után gyorsan úsztunk is vissza a ruháink felé. A fényképezőgépeket helyi kísérőink hozták-vitték nylon-zacskókban, de én inkább a táborban hagytam az enyémet, így viszont nem készültek fotók a nagy kalandról:-((. De nem mertem más kezére bízni az imádott kamerámat, azt pedig még inkább nem mertem bevállalni, hogy egy csomaggal a kezemben úszkálok árral szemben. Azt hiszem, ezt a látványt úgysem lehetett volna egy képpel visszaadni... A falubeliek remek vacsorát varázsoltak nekünk - sült csirke, fokhagymás krumpli, saláta. Annyiban is jól jártunk azzal, hogy itt ragadtunk, hogy igazi kis kunyhókban alszunk, rendes ágyakon. Igaz, a szobánkban jó néhány jól megtermett svábbogár mászkált a falakon, no de ne legyünk telhetetlenek... 2005. december 30, péntek Hajnali ötkor csengő éneklés verte fel a csapatot. Félálomban előkerestem a füldugót, így sikerült még aludni egy kicsit. Reggelikor aztán kiderült, hogy a fél hetes mise előtt körbejártak a gyerekek a faluban és minden háznál énekeltek egy kicsit, amiért édességet kaptak. Helyi szokás.... De legalább a reggeli isteni volt, hagymás rántotta. Lesétáltunk a folyóhoz és bepakoltunk a két hajóra, ezekkel indulunk tovább. Hatan kerültünk egy csónakba és én a jóképű új-zélandi srác, Brent mellé kerültem. Szerencsére mi ültünk leghátul, így neki tudtuk vetni a hátunkat a csomagoknak és kényelmesen elnyúlva sütkéreztünk a napon. Egész nap jól cseverésztünk, fotózásról, utazásokról, szerelmekről és az élet nagy dolgairól. Időnként, amikor a folyó túl gyors sodrású volt, ki kellett szállnunk, és a parton gyalogolni egy darabig. De voltak olyan zúgós részek is, ahol a hajósok inkább megkockáztatták a teljes rakománnyal való haladást, itt bizony néha kaptunk a nyakunkba a hideg vízből. De most nem bántuk, hiszen tűzött a nap, még jól is esett egy kis frissítő.
A tájra nem lehetett panasz - a folyó szinte fekete színű volt, a parton sűrű erdők, a háttérben pedig lapos tetejű, óriási hegyek ("table-top mountains").
Ebédidőben kikötöttünk, készítettünk pár hot dog-ot, majd haladtunk tovább. Az Arenal nevű kempingben szálltunk meg, ami két nagy cölöpökön álló tetőből állt. Az egyik fedett területen tudtuk kifeszíteni a cölöpökre a függőágyakat, a másik fedett területen pedig egy óriási asztal állt, itt vacsoráztunk. A földön rengeteg bogár nyüzsög, úgyhogy kénytelen leszek én is a függőágyban aludni. Vacsorára tábortűznél sütöttek csirkét a hajósaink - bár iszonyú sokáig készült, de remek volt. Addig is rumozgattunk a folyóparton, miközben a már-már giccses szépségű naplementében gyönyörködtünk.
Vacsora után egy UNO nevű kártyajátékot játszottunk, amiben én voltam a sztár, hiába, a szűz kéz, ahogy mondani szokták... 2005. december 31, szombat Az első éjszaka a függőágyban... Eleinte biztos voltam benne, hogy egy perc alvás nem lesz, de pillanatok alatt elaludtam. Sokkal kényelmesebb, mint gondoltam, csak meg kell találni a megfelelő pozíciót. Reggeli után újra hajóra szálltunk és tovább utaztunk a Carrao folyón, majd a Churun folyón folytattuk utukat az Angel vízesés felé. A folyótorkolatnál lepakoltunk egy nagy hordó üzemanyagot, amit majd visszafele felveszünk. A Churun színe egészen csodálatos, mintha konyakban hajókáznánk; a víz a környező növényzetből kioldott csersavtól kapja a színét.
A folyó partján élénkzöld tüskés bokrok pompáznak és a háttérben óriási sziklák magasodnak - lélegzetelállító a látvány. Legszívesebben állandóan fotóztam volna, de vigyázni kellett a kamerával, itt tajtékosabb a folyó. Hajósaink kitűnően ismertek minden sziklát, kanyart, mesterien navigálták a hajókat. Az idő is csodálatos volt, egy szavunk nem lehet. Csak a szúnyogokkal gyűlik meg a bajunk, úgy nézünk ki, mint bárányhimlős óvodások, csupa piros pöttyös mindenki. Dél körül érkeztünk meg a szálláshelyünkre, amely közvetlenül az Angel vízeséssel szemben van, szebb kempinget elképzelni sem lehet. Amíg készült az ebéd, összeszorított fogakkal bár, de megmártóztam a jéghideg vízben. Muszáj néha mosakodni és még így déltájt, a tűző napon a legkibírhatóbb. A remek ebéd után aztán felsétáltunk a vízesés előtti kilátóhoz. Elég különös út volt, hiszen végig csúszós fagyökereken lépkedtünk a sűrű erdőben. Allison, akit csak Gucci-lánynak hívunk egy ideje, most sem hazudtolta meg önmagát - egyszer csak előkapott a hátizsákjából egy hidratáló permetet és azzal fújta le az arcát. Ő az a lány, aki egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy más környezetben van. Míg reggelente mi a szúnyogirtót kenjük magunkra és kb. ugyanabban a két pólóban vagyunk már egy hete, ő mindig tiszta, divatos holmikat húz elő a zsákjából és a rózsaszín kis tükre előtt kisminkeli magát. Egyrészes fekete fürdőruhájához tökéletesen illik a nagyméretű fekete Prada napszemüveg és úgy ül a csónakban is, mintha egy előkelő hotel teraszán kávézna. A meredek séta után elértük a kilátót és igencsak tátva maradt a szánk. Ott zubogott le előttünk a világ legmagasabb vízesése - a maga 979 méterével 16-szor magasabb, mint a Niagara. De míg az utóbbinál hömpölyög a tömeg, itt rajtunk kívül egy árva lélek sem volt... Nem csoda, hiszen az egyetlen kis település, Canaima 50 km a vízeséstől és oda sem vezet egyetlen út sem, csak Cessna gépekkel lehet eljutni apró repülőterére. Onnan pedig csak hajóval lehet idejutni...
A vízesés Jimmy Angelről kapta a nevét, aki 1937-ben fedezte fel a "függőleges folyót", ahogy először elnevezte. Véletlenül keveredett erre a vidékre, egy aranyásót hozott a környékbeli hegyekhez. Elbeszéléseit sokáig kevesen hitték, míg 1949-ben a National Geographic Society egy expedíciót szervezett ide megmérni a vízesés hivatalos magasságát. Jimmy Angel, a virtuóz pilóta még jópárszor járt a környéken. Halálát egy rosszul rögzített írógép okozta, mely a fejére esett egy landoláskor. Az ünnepi vacsora rendkívül sokáig készült, így egy maratoni kártyacsatát vívtunk az elemlámpák fényében - távolról olyanok lehetünk, mint egy rakás szentjánosbogár. Minél több rumot ittam, annál jobban ment a játék. Gucci lány ragyogott - nemcsak átvitt, hanem szó szerinti értelemben is, a nagy alkalomra ugyanis flitteres pólót vett fel. A vacsora zseniális volt, ráadásul az egyik köretként lencsét szolgáltak fel. Mivel már a magyar újév után voltam, ez nekem pont jól jött. Ugyan a biztonság kedvéért hoztam magammal otthonról egy lencsefőzelék-konzervet, így legalább friss lencsét is belakmározhattam. Biztosítva lett a jövő évi utazásokra a megfelelő pénzalap. Az idegenvezető és a hajósaink egy tortát is varázsoltak a vadon közepén, hiszen az ikerhölgyek ma ünneplik 46. születésnapjukat. Egyikük magas, vékony szőke, másikuk tömzsibb, alacsony és hosszú vörös hajú - különbözőek már nem is lehetnének külsőre. A természetük viszont hasonló, két csodálatos meleg szívű emberke, imádom őket. Odaadtuk nekik a meglepetés-ajándékot, aztán nótázással vártuk az éjfélt. Helyi idő szerint 12 előtt pár perccel bekapcsoltuk az elemes rádiókat, nehogy elszalasszuk a nagy pillanatot, aztán az angolok saját szokásuk szerint összekapaszkodva elénekelték az ilyenkor szokásos éjféli dalukat. Még mentek a sikamlós poénok egy darabig, aztán beájultunk a függőágyakba.
2006. január 1, vasárnap Nagyon jó minőségű a rum, amin élünk, mert a legapróbb fejfájás, másnaposság sem fordult elő, frissen ébredtünk. Éjjel megint zuhogott, de reggelre pont elállt - mint az elmúlt napokban mindig. Visszahajóztunk a konyakszínű folyónkon az elágazásig, ott felvettük az otthagyott üzemanyagot és irány Canaima. Mielőtt odaértünk volna, még megnéztük a közeli Salto El Sapo vízesést. Nagyon különleges itt a túra, ugyanis el lehet sétálni a vízesés mögött. Igaz, csuromvizes lesz az ember, de megéri a látvány, ritkán lehet ugyanis ilyen dübörgő vízfüggöny mögött állni. Csodálatos az élmény.
Canaimába érve körbesétáltuk a falu nevezetességeit - a vegyesboltot, valamint a lagúnát. A lagúnába négy vízesés ömlik, elég fotógén látvány.
A szállásunk egy nagy kőterem, egy légtérben van az összes függőágy, majd megint füldugó kell a fiúk horkolása miatt. A vacsora után a rumos kólánkhoz kértünk az étteremben pár zöld citromot - nem panaszkodhattunk a gyümölcs frissességére, ugyanis az ablakon kinyúlva szedték a lugasból. Next part of Venezuela Back to the Big Picture Guide Book Back to the frontpage Venezuela következő része Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra Vissza a nyitóoldalra |
