Egy német városka Venezuelában2006. január 6, péntek 7-kor ébresztő, gyors reggeli, aztán délután 3-ig újra buszozás, majd megérkeztünk a hegyvidékre, Colonia Tovarba. Gyönyörű tájakon haladtunk, szerpentines utakon, zöldellő hegyekben.
Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Először is szokatlanul hűvös volt, hiszen 2000 méterig emelkedtünk. Colonia Tovar egy darabka Németország Venezuela partjainál, igazi fagerendás házakkal, sült virslivel, süteményboltokkal, népviseletes lányokkal.
1843-ban német telepeseket hívtak az országba a mezőgazdaság fellendítésére és az ő utódaik élnek itt még ma is. Közel egy évszázadig csak német leszármazottak laktak a városban, tilos volt számukra házasságot kötni a helyiekkel, szinte teljes elszigeteltségben éltek. Az utóbbi évtizedekben azonban oldódott a szigor, keveredtek a népek és ma már a városka a környék kedvelt piaca, hiszen nagyon jó minőségű zöldséget, gyümölcsöt termelnek ezen a vidéken. Az utcán szinte hömpölyögtek a látogatók, főleg Caracasból kirándulnak sokan ide, a hűvös hegyvidéki városkába. Hanneke már korábban is említette, hogy mennyi üzlet van itt, és mivel eddig nemigen volt alkalom vásárolni, izgatottan vetettem be magam a forgatagba. Sajnos hamar rá kellett jönnöm, ez a világ leggiccsesebb helye, minden boltban ugyanazok a borzasztó kis kütyük vannak, rendkívül ízléstelen szuvenír-tárgyak. Úgyhogy inkább bevettem magam egy internet-kávéházba, és végre megírtam az első (és utolsó) itteni híradást a hazaiaknak. Este Hanneke születésnapját ünnepeltük, tortával, sok rummal, ahogy kell. A szállodában volt rendes bár, mindenféle zenével, amit ki is használtunk, jót táncolt végre a csapat.
2006. január 7, szombat Délelőtt kirándultunk páran a környéken egy terepjáróval, úttalan utakon. A környékbeli esőerdőben zötyögtünk, és megnéztünk egy óriási öreg fát meg egy közeli sörfőzdét. Ebéd a városban, kis lötyögés, aztán visszasétáltam a hotelbe. Délután csak pihentünk, olvasgattunk, beszélgettünk a világ dolgairól. Este aztán vacsoránál kiderült, ugrik az előre eltervezett holnapi programom. A csoport holnap ugyanis hazamegy, és a busz kiviszi őket a reptérre (úgy 2.5 óra innen). Azt terveztem, én is velük tartok, aztán a reptérről betaxizom a fővárosba és ott töltöm az utolsó éjszakát, én ugyanis csak hétfő este repülök haza. Hétfőre már ki is néztem a programot, van egy világörökségi helyszín Caracasban, az egyetemi város. Hanneke azonban megmutatta az újságban, hogy néz ki az a felüljáró, ami a reptérről a városba vezet - megroggyant és részben leszakadt a pár nappal ezelőtti özönvíz-szerű viharban. Aznap, amikor mi Puerto Ordazban rostokoltunk, olyan égszakadás volt errefele, hogy hárman meghaltak és az az ominózus felüljáró beroggyant. Mivel azt az utat emiatt le is zárták, csak hosszú kerülő úton lehet bejutni a fővárosba és a taxisok ki is használják a rendkívüli helyzetet, csillagászati összegeket kérve az utazásért. Ehhez jön még a főváros rendkívül veszélyes híre, amit részben mi is megtapasztaltunk és a vezetőnk azt tanácsolta, inkább töltsem még itt az utolsó éjszakát a német városban. Nem sok kedvem volt hozzá, ugyanis már eléggé untam itt magam, de nem sok választásom volt. 2006. január 8, vasárnap Hát igen, megfutamodtam, hallgattam a vezetőre és nem kockáztattam meg a caracasi éjszakát. De mivel Tovarban nagyon untam volna magam, elmentem a csoporttal a reptérre és este vissza. A közel ötórás buszozás végülis megérte, mert a reptéren találkoztam a másik csoporttal utazó barátaimmal, hiszen Helene és Anthony is ugyanazzal a járattal repült vissza Londonba, mint az én utitársaim. Mivel jó három órát vártak szegények a becsekkolásra, volt időnk elmesélni egymásnak az utazások minden apró részletét.Ők is nagyon élvezték a saját útjukat - az Angel vízesésnél ugyanaz volt a programjuk, mint nekünk, de ők előtte egy hétig a hegyekben túráztak és a végén a tengerparton pihentek. Úgy láttam, ők még jobban össze voltak csipkedve, mint mi, de hasonlóan jókedvű csapatuk volt. 2005. január 9, hétfő 11 órát aludtam. Végre ágyban és végre egyedül és végre nem szólt reggel a vekker sem. Aztán harmadszor is megtettem a reptérre vezető utat, a hoteltulajdonos unokaöccse vitt el 50 dollárért, ami a 2.5 órás kocsikázásért baráti ár. A reptéren én is végigálltam a maratoni sort, bő két órán keresztül. A vámmentes üzletek egyikében találtam egy pálmafából készült függőágyat - ilyet csak az út elején, az Orinoco vidéken láttunk (azóta sima szőtt anyagból készült függőágyakban aludtunk). Bár közel ötször annyiba került, mint a deltavidéken, nem bírtam ellenállni és megvettem. Már csak egy tágas teraszt kell szereznem hozzá. 10 óra repülés Párizsba, majd még kettő Budapestig. Nem tudtam aludni, de így minden könyvvel, újsággal végeztem, amit magammal cipeltem az egész út során. Itthon rettenetes hideg fogadott, de szerencsére most annyira tele vagyok élményekkel, hogy egy darabig nyugtom lesz. Aztán majd megint útnak indulok:-)) Next part of Venezuela Back to the Big Picture Guide Book Back to the frontpage Venezuela következő része Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra Vissza a nyitóoldalra |
